Önéletrajzi dokumentumregény

Kajántó Kolozsvártól észak-északnyugatra Kalotaszeg peremén, Kajántópataka völgyében található. Területe 98 km 2 , lakossága – a polgármesteri hivatala adatai szerint – 1941-ben 2123, ebből 1541 román, 571 magyar, roma 9, német 2. A falu neve egyesek szerint a Kaján személynévből és tó szóból, mások szerint Keán bolgár fejedelem nevéből származik. Ma községközpont, akkoriban csak egy nyomortanya a sok közül, melyben románok magyarok százai tengődtek viszonylag békében. Már úgy értem egymással, mert a falun kívül sajna javában dúlt a háború. Egyik oldalon a németek élén Hitlerrel, másik oldalon a Sztálin, Roosevelt és mások által képviselt nagyhatalmak igyekeztek felosztani újra egymás közt a világot.
Kajántó kétség és remény közt vergődve figyelte a kibontakozó konfliktust, különösen 1944 augusztusától, amikor Románia hirtelen átpártolt a szovjetekhez. A történelmi részleteket mellőzve csupán annyit jegyzek meg, hogy az egész világégésből én csupán annyit észleltem, mennyi repülőgép száll felettünk a magasban. Pedig a falun nemegyszer át-átvonultak a németek, később az oroszok, mi több, a parókiára is beszállásolták magukat. Ezzel szemben kitűnően emlékszem a töltényhüvelyekre, melyek szanaszét hevertek az utakon, köztük igazi, el nem lőtt golyók is – újságoltam lelkendezve ibolyakék szemű anyámnak.
– Jaj, hozzájuk ne nyúlj, Palika! – rémüldözött édesanyám. – Az nem játék. Még felrobbanhat a kezedben.
Nos, magától ugyan nem robbant, de elrobbantottuk mi, gyerekek azzal, hogy körültapasztottuk sárral, és rávertünk egy kővel, kalapáccsal. Bumm-bumm-bumm! – dörrentek el a golyóbisok hol itt, hol ott a faluban. Elég sok barátom volt, Andris, Levente stb., nagyobbrészt parasztok, akikhez hasonlóan jártam magam is. Nyáron mezítláb, egy szál bugyiban, télen bekecsben, kucsmában – úri gyerek létemre. De hát szegények voltunk, afféle bocskoros nemesek – ahogy a petrozsényi nagyanyám jellemzett egyszer bennünket. Szerencsére a paplakhoz jókora kert is tartozott. Termesztettünk benne zöldséget, krumplit, paszulyt… Még el is adtunk belőle, már ami egy-egy adomány során megmaradt, ugyanis az én apám nemcsak hirdette, gyakorolta is az adakozást.
– Bolond lyukból bolond szél fú – legyintett erre is szokás szerint fehérhajú, édesapám iránt örökké áskálódó nagyanyám, aki sohasem tudta lenyelni, hogy ilyen paraszthoz ment férje a leánya. – Nem is lesz igazi úr soha belőle. Mit úr, még csak nagygazda sem, mint a mezőcsávási 1 papája – olvastam apám naplójában.
Édesanyám hallgatta, amíg hallgathatta, végül már ő sem hagyta szó nélkül.
– A jókedvű adakozót szereti a jóisten – idézte a bibliát. – Az igaz, hogy szegények vagyunk, de élnek ebben a faluban sokkal szegényebbek is, és ugyan ki segítsen a bajba jutott juhokon, ha nem a pásztoruk.

Édesanyám, édesapám és én

Én leginkább a szilvát és répát kedveltem, s noha alig múltam pár éves, már az összes gyümölcsfát megmásztam. De megmásztam én mindent, ami csak megmászható volt a faluban kezdve a palánkoktól egész a kajántói nagy dombig. Ez utóbbira akkor kaptattam, amikor kedvem kerekedett kocsikázni Jancsi bátyámmal. Hohó, hegyoldalon kocsikázni? Ja, persze lefelé, mégpedig abban a babakocsiban, amiben nemrégen még bennünket ringattak. Az volt ám a nagy élmény, miközben, bevallom, igen-igen féltünk is, mert az út egy káva nélküli kút mellett vezetett, és ha mi abba beleszáguldunk… Huh, még ma is kiver a verejték, ha erre gondolok. Hát még, amikor meghibásodott a kocsi egyik kereke, s már csak három keréken gurultunk el a veszélyes kút mellett! De nem kevésbé veszélyes volt a falu határában elterülő halastó, kiruccanásaim másik kedvenc célpontja. Hogy miért volt ilyen veszélyes? Elsősorban magas ólomtartalma miatt. Másodszor mély is volt, nekem legalábbis annak tűnt, bár a valóságban alig érte el a két métert helyenként. Vigyázz, nehogy belemenj, és főleg ne igyál a vízéből, hacsak nem akarsz elmenni deszkát árulni Földvárra! – intettek a társaim. Hallgattam rájuk, nem mentem, kivéve egy-két alkalmat. Hanem amikor rám tapadt néhány förtelmes vérszívó pióca, már csak csónakon merészkedtem a hínáros, kákával sűrűn benőtt nádasba.

(Folytatjuk)