Önéletrajzi dokumentumregény

A négy parókiának és tanítókarnak köszönhetően a faluban igen pezsgő kulturális élet folyt.
Működött ott minden: népiskola, ahol az iskolából kinőtt analfabétákat tanították írni, olvasni, számolni, továbbá négyszólamú dalárda, fúvószenekar, népi táncegyüttes, színjátszó kör a vallásos tartalmú körökről nem is beszélve. Édesapám többnyire színdarabokat rendezett, sőt, írt, zongorázott, hegedült és festegetett. Egyik legsikerültebb festménye a kolozsvári Mátyás király szobor, mely a mai napig is Jancsi lakását díszíti. Olykor maga László Dezső, az ismert esperes és irodalmár is lerándult a faluba igét hirdetni a „lelki ébredések” jegyében.
– Nézd meg jól ezt a bácsit: ő a keresztapád – mutatta be apa a magas, édesapámhoz hasonlóan ösztövér lelkipásztort.
Engem rengeteg előadásra elvittek, és bizony én sem maradtam mindig tétlenül. Az énekkarban danásztam, a táncegyüttesben lötyögtem a műkedvelő ifjak legnagyobb derültségére.
Egyszer kipróbáltam egy trombitát. Belefújtam. Semmi hang. Még egyszer belefújtam. Ugyanaz az eredmény.
– Fújd erősebben! – biztatott a trombitás.
Akkorát fújtam bele, hogy egész belevörösödtem, mire sikerült belőle kicsikarnom valamit.
– Pfuj, milyen csúnyát trombitáltál!
– Igen? – álmélkodtam, hogy egy ilyen nyöszörgésnek is van értelme, aztán elfogott a büszkeség. – Akkor tudok trombitálni?
– Majdnem, de ha szorgalmasan gyakorolsz, idővel még a bandába is beveszünk – hunyorított társaira a nagyfiú.
Megfogadtam a tanácsát, és azontúl rendszeresen gyakoroltam, gyakoroltam. Hasztalan: ezt a muzsikát, úgy látszik, nem nekem találták ki odafönt.
– Ne búsulj, akad más hangszer is a világon – vigasztalt meg édesapám. – Mit szólnál a nádsíphoz? Az sem akármilyen zeneszerszám ám!
– Tényleg! – csillant fel a szemem boldogan, s már szaladtam is a tóra faragni egyet, ha… sikerül.
Persze ez sem sikerült, ki is nevettek érte a társaim, ugyanis Kajántón minden gyerek maga faragta a sípjait. Ekkor Jancsi bátyám sietett a segítségemre, aki nálam négy évvel volt idősebb, mellesleg nyurga, izmos fiú, s mint ilyen, bizonyos tekintélynek örvendett a srácok közt.
– Csiba, hé! – kiáltott rájuk fenyegetően, kikeresett egy nádszálat, és néhány perc múlva már el is készült a nádsípom. – Nesze! De aztán megtanulj rajta játszani!
Természetesen nem maradtam ki a fonókból, tengerihántásból sem, melyek mindjárt az őszi betakarítás után kezdődtek. Munka közben aztán daloltak, mesélgettek és táncoltak is a fiatalok. Már akit még nem soroztak be a seregbe. Sokan itt kerestek, és találtak is szeretőt maguknak. Nekem legfőképp a találós kérdések és népmesék tetszettek. Kedvenc meséim: Az égig érő fa, Erős János, Hófehérke, Jancsi és Juliska. Utána meg persze nem mertem kimenni a sötétbe, úgyhogy alig alkonyodott, én már iszkoltam is befelé. Egyébként mások is, na, nem a boszorkányok, gonosz manók vagy óriások miatt, hanem mert az utcákon, mint mindenütt falun akkortájt, egyetlen lámpa sem világított. Na ja, minek a lámpa a parasztnak, amikor eligazodik az a hold fényénél is.
– Nini, milyen csecsés sapka fekszik a földön! – tréfálkoztak a gyerekek.
De csak a kisebbek, köztük én is ugrottunk be nekik. Gyorsan odanyúltam, és, piha, akkor vettem észre, hogy tehéntrágyába markoltam.
Lakott Kajántón egy Irina nevezetű bolond nő. Ettől viszont nemcsak én féltem, hanem sok más felnőtt is. Némelyek boszorkánynak tartották, és folyton azért aggódtak, nehogy rontást hozzon reájuk. Egyik nap berontott a paplakba, és ráförmedt anyámra, adjon neki enni, mert éhen vesz.

Én (balról a 3. alak), édesanyám és Jancsi

– Adok, lelkem, adok, csak előbb várd meg, amíg megsül ez a palacsinta.
– Dehogy várok, add ide úgy, ahogy van, különben téged kaplak be.
Édesanyám, mit tehetett, odaadta, és a bolond nő félig nyersen, azon forrón lenyelte.
– Még egyet!
Azt is megkapta, és sorba-rendre még húszat.
– Jó étvágyad van, de ezt az utolsót Palikának adom, ha nem haragszol – nyújtotta át nekem a legutolsó palacsintát.
– Să te ia dracul cu pruncul tău cu tot! [Vigyen el az ördög a pulyáddal együtt!] – rikácsolta románul a borzas, zavaros tekintetű asszony, és kicsörtetett a konyhából.
Édesanyámnak eszébe villantak az Irina boszorkányságáról keringő pletykák, és megrémült.
– Megátkozott, János végünk van – borult délben édesapám nyakába. – Az az érzésem nagy árat fizetünk mi még azért az egy palacsintáért.
Bolond Irina (Irén) története jó pár évtizeddel később a következő tárcában jelent meg egy kecskeméti újság, majd A Cirkusz című könyv lapjain.

(Folytatjuk)