A parancsnok kelletlenül fogadta az új foglyokat. – Kár volt idáig elhozni őket, itt, ha így megy tovább, tavaszig úgyis elpusztulnak mind. – Nincsenek embereim, és nincs elég orvosság ahhoz, hogy biztosítsuk a túlélésüket. Lökjétek be őket a lágerbe, aztán éljenek ők is, ahogy tudnak. Miután elolvasta az újvidéki nagypecsétes úti parancsot, a hátoldalára ráírta az elismervényt a foglyok átvételéről, és betette a fiókba. – Úgy határoztam, hogy téged beosztalak az őrségbe addig, amíg kapok más embereket, és majd ha kell, igazolom az itt teljesített szolgálatot. Egyelőre nem látott szerencse kínálkozott Janinak, hogy itt, közel az otthonához teljen le a harmadszori katonaideje. – Én azért vagyok katona, hogy teljesítsem a parancsot, de az én egységemnél hiányzom, és nem szeretném, hogy majd szökevénynek minősítsenek. Arra kérem a parancsnok elvtársat, hogy egy ugyanolyan írott parancsot adjon a kezembe, mint amit Újvidéken kaptam. Azzal bármikor igazolhatom magamat. Rövid szóváltás után a parancsnok beleegyezett, és Jani zsebébe visszakerültek az írott, pecsétes parancsok. A kis létszámú őrség csak a drótkerítésen kívül járőrőzött. Belül ragályos betegség terjengett, amit átvett az őrség egy része is, akik most kórházban vannak. A foglyokat nem vitték kórházba. Kétszer egy héten jött az orvos a városból, beadta a kevés orvosságot az usztasa szanitécnek, aztán ment a dolgára. ő is félt belépni a láger területére. Az őrség tiszta és meleg laktanyában aludt vagy két órát a bőséges ebéd után, amit egy kocsival hoztak ki nekik a városból. Egy tizedes bemutatta neki a tábor területét, a felszerelését, kioktatva az őrség szabályzatát és beosztását illetőleg. Megemlítette azt is, hogy az utóbbi hetekben már tilos belépniük a láger belső területére a betegségek miatt. Egy hónap alatt öt usztasa halt meg, az orvos szerint tífuszban. Az élelmet és a tüzelőt, ami naponta egy vödör szén és két kéve kukoricaszár, csak beteszik nekik a kapun, és ők osztják el egymás között, ahogy tudják. A szögesdrót mögött csak a most érkezett három fogoly sétálgatott fel-alá, élénken vitázva. Nédici, a legidősebb a három közül, közeledett a kerítéshez. – Vojnic Puskás, rossz helyre hoztál minket – szólalt meg, amikor egyirányba került a két beszélgető partizánnal. – Itt csak meghalni lehet, élni nem! – Öt lépést hátra, usztasa – irányította rá puskája csövét a tizedes, még mielőtt Jani felelt volna. Szófogadóan távozott a kerítés közeléből az usztasa. – Valóban olyan rossz a helyzet bent? – Rossz; ha így megy tovább, mind elpusztulunk. Az ötven közül húsz nagyon beteg. Nincs mit csináljunk velük, nincsenek se emberek, akik törődjenek, se orvosság. – De csak hadd pusztuljanak, nem kár értük! – jelentette ki a tizedes mély meggyőződéssel a hangjában. Jani, minden tilalom ellenére, belépett a tábor területére, és kinyitotta a laktanya ajtaját. Bűzös, nedves levegő csapta meg az orrát. A terem egyik végében tíz vaságyon legalább húsz ember feküdt pokróccal betakarva, többen a fal mellé sepert szalmán hevertek, mások dideregve sétálták körül a terem közepén lévő nagy és hideg dobkályhát. Gyorsan becsukta az ajtót, és sietve távozott a kijárat irányába. Ott megakadt a szeme egy kisebb épületen, amiről az előtte levő hídmérleg láttára azt állapította meg, hogy a mérlegkezelő irodája lehet. Kérdésére a tizedes igennel felelt, hozzátéve, hogy most orvosi rendelőnek van bebútorozva, de az orvos már nem használja, mert ő sem lép be a láger kapuján. Amikor a parancsnoknak bejelentette, hogy nem akar részt venni ennyi békés hadifogoly meggyilkolásában, inkább visszamegy a frontra, ez fenyegetésekkel próbálta rávenni a maradásra. Látva azonban, hogy a nyakas partizán nem ijedős ember, a meggyőző módszerre tért. – Énnekem nagy szükségem van minden emberre. Biztos őrizet alatt kell tartani a tábort, mert nem az volna a nagy baj, hogy egy vagy kettő elszökik, hanem az, hogy elterjesztik a járványt a környéken. Látod, hogy amit lehet, megteszünk értük. Ennivalót kapnak bőven. Ha lenne több emberem, tűzrevalót is adhatnánk nekik többet. Ha elmész, jelentést küldök a parancsnokságra, hogy megtagadtad a parancsot. – Nekem már van egy parancsom, az, hogy jelentkezzem Petrovaradinban. Alaposan átgondolta a saját helyzetét, amíg a parancsnok hosszú magyarázatát hallgatta. – Butaság lenne részemről kimenni a frontra, ha nem muszáj. – Ha kötelez arra, hogy itt maradjak, akkor van egy kérésem a parancsnok elvtárshoz. – Mondjad, miről van szó!

(Folytatjuk)