„Domnu Demeni, sticj küt e porumbul?” Mondanom sem kell, fogalmam sincs, mennyi a kukorica csöve, kilója, bajusza, nem-tudom-mije, fogalmam sem volt tegnap sem, és holnap sem tervezem, hogy fogalmam legyen erről. Tisztességesen meg is mondom annak az ismeretlennek, aki telefonál, és kifejezve irántam érzett nagyrabecsülését (de kit érdekel, hogy ő mit érez?!) mindenáron arra akar rávenni, hogy találkozzunk, mert telefonon „neprofeszioniszt”, hogy nálunk Márta intéz mindent (bár néhány számlát kifizetek azért). Ő, ó meg van győződve róla, hogy én csak rá vártam, és mihelyt ő kifejti, egyéb vágyam sem lesz, mint tőzsdézni, börzézni és mit-tudom-én-mizni.

Már valósággal rakásra állnak a mobilomban az olyan számok, melyeket kifejezetten azért mentettem el, nehogy felvegyem őket. „Baromság”, „marhaság”, „lötty” és egyéb ilyen áll ottan, de nemsokára számoznom kell a baromságot, nehogy valahogy válaszoljak annak, aki egészségügyi termékbemutatóra, mallorcai ház vásárlására, jobb mobilcsomagra akar rávenni, természetesen mindegyikre roppant előnyösen, életem esélyét meglobogtatva előttem. Vagy a kukorica hetyke bajuszára…

Forrás: A jódeménység foka

1. Keszthelyi György:
   2014. február 24. 18:26

   Ez még mindig jobb, mint ifjúkorom egyik emléke, amikor a továrösu milicián azt kérdezte valakitől (lehet, hogy éppen tőlem) egy alkalommal, magyar szó hallatán: Mö, tu jéstj csoves? Csitéstj Világifjúságu?!!

2. Demény Péter:
   2014. február 25. 12:34

   Inádmiszibíl! :)