Kezdődött a sorozás. Apámat kiszuperálták szívzavara miatt, s mert az egyik szemén alig látott. Nem akart katona lenni, s anyám mindent el is követett, hogy ne legyen. De már októberben elment haditudósítónak Galíciába, Erdélyen át.
Addig kint voltunk Leányfalun. A ház már egy cseppet nőtt, a konyhából vendégszoba lett, s új konyhát ragasztottak. Jöttek-mentek a rokonok, apám testvérei, Terka nagymama Pali fiával, aki nemsokára katona lett, néha Marci, aki már nyugdíjban volt, s hol kórházban, hol a mi pesti lakásunk emeletén, egy kicsi lakásban betegeskedett…

*

A háború kitörése megdöbbentette, de valami titkos öröm is villogott benne. A nagy változás lehetősége.
Egyszer, húsz év múlva, az első háborús riportjait, novelláit olvastam, s a fiatalság kegyetlenségével szúrtam felé, számon kértem ezeknek az írásoknak derűs, tiltakozásmentes hangját. Nem illettek elveihez.
Nem volt hajlandó vitatkozni erről. Komoran járkált a szobában, aztán soká keresgélt háborús jegyeztei között, s végül elém tett egy lapot. Vers volt:

Mikor már torkunkon fuldokolt a csüggedés,
Hogy ebben az országban nincsen Élet,
Mikor megtagadtuk a Multat és jövőt,
Mert a jelen poshadt és megfojtja a lelkünket.

Megdördültek a felséges egek.
És kitört a vihar.
És mi a legelső percben fellélekzettünk.
A másikban már dal fakadt a szájunkon,
A harmadikban már ott vágtuk a lábunkkal
A drága vérrel vetett, vérrel hogy újra megvegyük a Földet.

Ezt 1915-ben írta. Csodálkozva néztem rá. Bólintott:
– Azt hittem, hogy a mi szegény, mészárszékre hajtott bakáink kivívják a magyar dicsőséget. . .
Úgy látszik, egyszerűen elvesztette a fejét akkor, mint annyi mindenki, elkapta a soviniszta láz… Meggondolatlan és következetlen volt saját magához a háború elején. Nem volt politikai képzettsége, segítsége. Csak bizonytalanul érezte ugyanazt, amit Lenin ugyanakkor leírt: „A háború gyakran azért hasznos, mert feltárja a rothadtságot, és elsöpri az üressé vált formákat.” Ö azt remélte, a háború megforgatja az ország életét. Megszabadulunk Ausztriától, a Habsburgoktól, az egész vén, megcsontosodott világrendtől. Háború nélkül ez lehetetlennek látszott, éljen tehát a háború. Hónapokig, talán egy évig is eltartott, míg megértette, hogy ez imperialista háború, s eredménye legfeljebb annyi, hogy ezekben a szörnyű időkben azok is gondolkodni és lázadni kezdtek, akik addig nem gondolkodtak és nem lázadtak.
Katona nem akart lenni, de látni és írni akarta a katonák életét. Azonnal jelentkezett haditudósítónak, és már októberben elindult Galíciába. Ezen az úton s visszatérve, erről az útról írta a Vérben, vasban kötetben összegyűjtött novelláit. Lehet, hogy nem is írhatott volna mást, mást ki nem adtak volna a lapok, és bizonyos, hogy szívből gyönyörködött a magyar fiúk ötletességében, apró élményeiben, egyéni vitézségében.
Érdekes, hogy feljegyzései alapján ugyanolyan világosan és egyértelműen bírálja a világot, mint addig és azután, de nyoma sincs, hogy a háború politikai képén gondolkodott volna. Jegyzetei a regényíró és társadalomkutató megfigyelései.

*

…Valósággal oknyomozó kutatást végzett az uralkodó osztály bűnei után, s eltelt az iszonyattal – s a reménnyel, hogy a háború ezen segít.
A háború meg fogja mutatni, hogy a szegény emberek tömege tele van értékkel, képességgel, reményteljes kinccsel.
Ahogy kiért a frontra, ezeket a kincseket kereste és találta, és szerette, hirdette. Riportokat írt a Pesti Hírlap-nak, a Világnak a bakák életéről a lövészárokban.
Azért már az első háborús útjáról is hozott olyan elbeszélést, mint a Kárpáti vihar. Itt van a kezemben egy katona panaszkodó levele, amit akkor szerzett, s beledolgozta szinte szóról szóra a Kárpáti vihar-ha, ettől olyan eleven, hús-vér ember a beteg tisztiszolga, akiről az író azt kérdi: „Ugyan mit nyerhet, ha a csaták győzelmesen fordulnak ?”
Akkor írta a Zsuzsanna Klagenfurtban történetét, akkor, már akkor az Erdei kis piros virágok-at, a Gombaszedés-t. . . Akkor már meglátta a háború igazi arcát – már kiábrándult. Alig egy hónapot töltött a galíciai fronton, s iszonyattal menekült haza. De hát mit lehetett akkor az érzéseiből, a látottakról megírni?

*

1916-ban abbahagyta az erőltetett mosolyt, megírta a véleményét.
„. . . Sok cikket, novellát írtam, amiben a leghatározottabban küzdöttem a háború gondolata ellen. Soha egy sem jelent meg. Már a lapban, ahova dolgoztam, tüntetésből kiadták egy elbeszélésemet, amelynek csak az első tíz sorát s utolsó öt sorát hagyta meg a cenzúra, a többi szöveg helyén fehér hasábot hagyott a nyomda.
Ekkor felmentem magához a legfőbb cenzorhoz. Megkérdeztem tőle, hogy mit akarnak velem. Be akarják szüntetni az írásaimat?
A cenzor, kedves, vidám katonaember, a szemem közé nevetett:
– Kérem, hisz ön mindent írhat; teleírhatja az összes újságot, amit csak nyomtatnak Magyarországon.
– Mit írhatok ?
– Mindent, ami a háborúra lelkesíti a népet.” (Nyugat Dekameron, 1951.)

Szó nélkül felállt, hazament, és megírta a Szegény emberek-et. A szabadságos katonát, aki huszonhat hónapi frontszolgálat után nyomorban találja itthon a családját, s más megoldást nem lel, csak a rablógyilkosságot. Tán ez az első nyílt osztályharcot hirdető írása. Azt mondja a gyilkos paraszt katona a feleségének: „Pedig hallod. . .: nem a muszka van a másik parton. . . hanem a másik parton vannak a gazdagok. . . Mi vagyunk itt, tudod, ezen az ódaion a szegény emberek. . . mind itt vagyunk, akiknek büdös putrijuk van. . . rongyos ruhája, nincs ennivaló kenyere, csak sok gyereke.. . A másik parton van a tiszti menázs.. . Ott vannak a szép nagy házak, terített asztalok meg a nagy hombárok, sok búza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka. . . Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó dalolni. . . ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak. . .”

Forrás: Apám regénye, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ