A háború a levegőből nézve

/Elmondta egy német hadipilóta./

Számunkra, aviatikusok számára, a harctér nem hangos jajkiáltásoktól s nem mutatja a vér piros színét. Legalább is addig nem, amíg fölötte lebegünk. De ha aztán leszállottunk, átérezzük egész mivoltában, hogy mit jelent az, embernek lenni, jóllehet magában a küzdelemben nem is veszünk részt s csupán az ütközetek nyomait észlelhetjük. A harctér fölött való repülés csupán kétezer méter magasságban mondható veszélytelennek, jóllehet gyakran ebben a
magasságban is elég közel robbant fel alattunk vagy mellettünk egy-egy felénk küldött gránát. Kétezer méteren alul a repülőgépet sűrűn éri a gyalogsági fegyver és a géppuska golyója is. Két tisztünk a saját testén érezhette, hogy mit tesz légi kirándulást csinálni az ellenség fölött háború idején. Az ilyen exkurziók után számos lyukat találhatunk az aeroplán szárnyain, sőt nem egyszer az ülés alá is befúródik egy-egy jól irányzott puskagolyó. A veszedelmek azonban olyan váratlanul, annyira gyorsan érik az embert, hogy nem ér rá efelett gondolkodni. Percekről, sőt pillanatokról van szó és hogy tudatosan kerüljük el a kibontakozó veszélyeket, arról szinte beszélni is alig lehet. A pilóta csak azzal törődik, hogy a széllökéseket parírozza, a megfigyelő tiszt pedig csupán a terepet és az ellenség hadállásait vizsgálja. Amikor leszállottunk, akkor jut eszünkbe és vonul el lelki szemeink előtt a sok veszedelem. Elég gyakori légi élmények közé tartozik az ellenséges aeroplán feltűnése. Ha nagy a távolság köztünk, akkor nem sokat törődünk vele. A tüzelés nem izgat és egész figyelmünk csak arra irányul, hogy bele ne vonjon a gépe által okozott levegőörvénybe, mert akkor elvesztünk: az ellenfél is és mi is.
A legfájdalmasabb érzés, amikor sok gyanús jelenség után végre az ellenséges terep fölé érünk és nem látunk semmit s a leggondosabb fürkészés után sem tudjuk fölfedezni az ellenfél fontosabb állásait. Előfordult, hogy gondos körültekintés után lejebb ereszkedtünk, mire valóságos golyózápor zúdult felénk. A jellegzetes fehér füstfelhőket okozó lövések kétségkívül kellemetlen meglepetést okoznak, de mi ez ahhoz képest, amikor az ellenség tüzelése közben egyszer csak elkezd kihagyni a motor, vagy esetleg egészen megakad a működése! Egy ízben különben kitűnően funkcionáló motorom pont az ellenség fölött, iszonyú roppanásokkal megzavarodottan össze-vissza kezdett kelepelni, majd pedig mindig lassúbb tempóban dolgozott, amivel szemben annál gyorsabb tempóban kezdett dobogni a szívem.
— Ha most itt le kell szállanunk, végünk van! — gondoltam, mert pontosan beleestünk volna a fölénk meredő ágyúk torkába. Nagynehezen elvánszorogtam a géppel még néhány kilométernyire és inkább szerencsés véletlenből, mintsem számításból, a mi előőrseink vonalára ereszkedtem le.
Egy ízben a saarburgi harctér fölött röpködtem. Ötszáz méter magasságból a csatatéren szétszórva hullákat láttam. Fentről nézve csöndesnek és békésnek látszik minden. Azután mezők és földek vonultak el, amelyek olyan képet mutattak, mintha semmi sem történt volna. Ha látcsővel néztem, akkor hosszú sírgödrökhöz hasonló lövészárkokat láttam. Körülöttük szétszórva torniszterek, puskák, katonasapkák és kurta francia kabátkák hevertek, össze-vissza holttestek feküdtek. Az elsőre különösen jól emlékszem. Az ajkát kendő takarta el, karjai élettelenül nyúltak el a füvön, a lábai a háta alatt voltak, mintha valami rettenetes lökés döntötte volna hányat a szerencsétlent! Egy kis kápolna körül hatvan-hetven halott feküdt sűrűn egymás fölött és mellette a hullák arcát alig lehetett kivenni, a legtöbb arcára volt borulva. Sajátságos, hogy a porrá lőtt házak, füstös, szomorú falak nem olyan megrázóak, mint a néma csatatér.
— Zajt hallok és lassankint rájövök, hogy a „Wacht am Rhein”-t éneklik embereink. Azután „hurrá!”-kiáltások gyenge foszlányait hozza felénk a szél; majd bömbölő ágyúszó nyomja el az emberi hangot s gyengén halljuk a puskalövések kattogásnak tetsző hangját is. Mintha nyulak ugranának egyik bokorból a másikba: ezek az előretörő rajvonalak. Nagy magasságból visszafordulunk és fáradtan, mintha egy véres mozikép pergett volna le előttünk, leszállunk hangárunk előtt. A számban és a szivemben valami keserű érzés íze.

Forrás:  Csataképek a nagy háborúból. Szerkesztette és előszóval ellátta Nagy Endre. Budapest, Singer és Wolfner, 1915