Önéletrajzi dokumentumregény

Miközben a hitleri Németország vereséget vereségre halmozott, Romániában a Vasgárda, később Antonescu tábornok és I. Mihály király boldogította az országot. Végül bekövetkezett a sorsdöntő fordulat: Románia 1944 aug. 23-án átállt a SZU és az amerikai-angol szövetségesek oldalára. Okos döntés volt, ha figyelembe vesszük az akkori hadi helyzetet, elvégre a győztesekhez való átállás mindig jutalmat érdemel. Jelen esetben Észak-Erdély volt a jutalom, magyarán: ismét Romániához csatolták. Dráma az egyiknek, öröm a másiknak. A román naciona­lista szervek ekkor megtorló intézkedéseket léptettek életbe. Ezen szervek egyik vezére volt Gavril Olteanu, egykori ügyvéd és vasgárdista ezredes, aki önkéntesekből verbuvált martalócaival átfésülte a magyarlakta területeket horthystakatonák és elrejtett fegyverek után kutatva. A gyanús személyeket helyben kivégezték, másokat kifosztottak vagy internáltak. Mindezt a király, Constantin Sănătescu miniszterelnök és legbefolyásosabb államminisztere, Juliu Maniu tudtával, ha nem is beleegyezésével. Vagy azzal is? Mindenesetre meggondolkoztató, hogy a különítményt, még ha nem is hivatalosan, Maniu-gárdának nevezték, bár Maniu utóbb kézzel-lábbal tagadta, hogy odaadta volna nevét egy ilyen „szedett-vedett” osztaghoz.
Nem részletezem tovább, ezt is csak azért bocsátottam előre, hogy az olvasók könnyebben megértsék, kik és miért törtek be hozzánk is 1944-ben, egy sötét szeptemberi éjszakán. A gárdisták, rablók vagy kicsodák, úgy négyen-öten lehettek, mindegyik kezében géppisztoly.
– Davai gyenygi! [orosz: Ide a pénzt!]
– Nyet [orosz: nem] – válaszolta édesapám, aki éppen akkoriban tanulgatott oroszul.
– Szent isten, János, kik ezek? – kérdezte édesanyám halálsápadtan.
– Valószínűleg oroszok.
– Zalato? [orosz: arany]
– Nicsevo. [orosz: semmi]
Erre kapott akkora pofont, hogy nekiesett a kályhának.
– Legaţi-l de sobă şi bateţi-l până ne dă tot ce dorim! [román: Kötözzétek a kályhához, és addig verjétek, amíg minden megad, amit kívánunk!] – parancsolta a vezérnek tűnő, bőrkabátos briganti. – Na, vanni pénz és giuaver [román: ékszer]? – kérdezte ismét, miután agyba-főbe püfölték szegény apámat.
– Ez elájult – jegyezte meg egy marcona arcú szabadlegény.
– Locsoljátok fel! Hol a pénzed, szent ember? – ismételte meg a kérdést a bőrkabátos.
– Nincs.
Világos: honnan is lett volna, ha ki sem állt a kölcsönből.
– Nem hallani.
– Nincs.
– Mindjárt meglátni – intett a bőrkabátos a társainak, akik minden szekrényt, fiókot feltúrtak, széthánytak, ám néhány apróságon kívül semmit sem találtak. – Utoljára mondani: vagy elárulni, hol a gyenygi, giuaver, vagy megdugni tied asszonyka.
– De hát értse már meg domnule [román: uram], hogy nem adhatok abból, ami nekem sincs.
– Nana, egy preotnak? [román: papnak] És ezt higgyem is el neked?
– Ez van. Esküszöm az élő istenre.
– Á, isten, eskü! Cântec de leagăn. [román: Altatódal] Băieţi, ocupaţi-vă şi de preoteasă niţel! [román: Fiúk, foglalkozzatok a papnéval is kicsikét!] – kacsintott a társaira.
– Várjanak! Odaadom maguknak a legdrágább kincsemet, csak a feleségemet hagyják békén, könyörgöm! – mutatott édesapám a komódon fekvő hegedűre.
A vezér kíváncsian sietett a hegedűhöz, megnézte, forgatta.
– Stradivári?
– Nem.
– Amati?
– Az sem. Magyar, azért, higgye el, ez is nagyon értékes…
– Hülye bozgor, te szórakozol velem! – kapta fel dühösen a hegedűt, visszaszaporázott apámhoz, és széttörte a tarkóján.
– Hurrááá!
– Preoteasa!
A gárda röhögve vetkőztette le anyámat, és a következő percekben megtörtént, ami Száraz­ajtán, Gyergyószentmiklóson, Csíkszentdomokoson, Magyarzsomboron és egyéb észak-erdélyi községben is megesett. Amint végeztek, gyorsan teherautóra pakolták a bútorokat, szőnyeget, festményeket, egyszóval minden elmozdítható értéktárgyat, és kirobogtak az utcára.
– Kikirikí! – jelezte odakinn egy kakas, hogy pitymallik.
Csend. Néhány pillanatig csak édesapám nyöszörgése hallatszott.
– Margit, oldozz le, kérlek, a kályháról!
Semmi reakció. Édesanyám ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint ahogy ott hagyták. Sokkot kapott, elájult? Nem tudtuk, végül is Jancsi mentette meg a helyzetet azzal, hogy apró, éles fogaival kötötte ki magát és apámat is.
Az esetnek természetesen hamar híre ment, állítólag még egy-két újság is megírta, miként rabolták ki a kajántói papot a Maniu-gárdisták. Ha ugyan tényleg ők voltak, tudniillik, ha ők voltak, jöhettek volna fényes nappal is, mi több, meg is ölhettek volna anélkül, hogy bárki felelősségre vonta volna őket emiatt – tépelődtem utóbb, immár felnőttként, amikor húsz évvel később egy elsárgult, 1945-ben nyomtatott Világosság akadt a kezembe. A lap arról a kajántói esetről számolt be, melynek során szeptember éjjelén volt Maniu-gárdisták betörtek egy Nagy János nevű református lelkészhez, s miután csaknem halálra kínozták, kifosztották a paplakot. A lapot gondosan eltettem, és évekig dokumentumként őriztem, aztán eltűnt, elkallódott, nem tudom.

(Folytatjuk)