Önéletrajzi dokumentumregény

Új rend, új világ

1944 augusztus 23-a után gyökeres változás ment végbe Romániában: felszámolták a tőkés-földesúri rendszert, és megkezdték egy új, „felsőbbrendű”, a szocialista társadalom építését. Három évvel később Maniut hazaárulás és az amerikai-angol sereggel való kollaboráció miatt életfogytiglani börtönre ítélték. Ott is halt meg 80 éves korában. Sănătescu, majd Rădescu is megbukott, helyette (állítólag) szovjet nyomásra Petru Grozát választották meg miniszterelnöknek.
Ennyit a családunkat is többé-kevésbé érintő történelmi tényekről. A többi már olyan história, ami csupán annyiban érintett, mint mindenki mást Erdélyben. Én azonban engedelmükkel inkább arról mesélnék, amit személyes megfigyeléseim nyomán láttam, éreztem. Folytassuk hát a paplakkal! A parókia kifosztása után még szegényebbek lettünk, mint valaha. Nem csoda, hiszen a bútoroktól az utolsó kanálig mindent szekérre raktak és elvittek. Pedig már akkor sem álltunk fényesen, amikor édesapám Bodonkútról Kajántóra, egy teljesen elhanyagolt, üres parókiába költözött. Hónapokon át javítgatta, csinosítgatta, gyakran a saját költségén. Hitelbe vásárolt bútort, ruhát, háztartási eszközöket. És most, tessék, kezdhettünk mindent elölről! Apjához, nem fordult, talán nem is tudta a jómódú, ámde annál kuporibb gazda, hogy mi történt. Nagyanyám tudta, de ő eleitől fogva utálta apámat, ezért csakis a lányát, azaz édesanyát támo­gatta anyagilag.
– És a gyerekek? Jancsi, Pali? Rájuk nem gondolsz? – jegyezte meg félve édesanyám.
– Mi az, hogy a gyerekek! Hát Albit ki ruházza, eteti? Az urad gondoskodik Jancsiról, Paliról, én gondoskodom rólad meg Albiról. Szerintem ez így igazságos, mert azt csak nem várhatjátok el tőlem, hogy én tartsam el az egész családot.
Mint említettem, (vagy nem említettem?), Albi volt a legidősebb bátyám, aki Jancsival és velem ellentétben Bodonkúton született. Onnan került Kajántóra, majd Petrozsényba – még születésem előtt, ha jól tudom. Ilyenformán nem sok emlékem maradt vele kapcsolatban, hiszen rendszerint csak néhány napot, maximum hetet tölthettem a bátyámmal egy-egy petro­zsényi látogatás alkalmával. Ez tény, de hogy pontosan mikor, honnan és miért vitték Albit Petrozsényba, azzal már a mai napig sem vagyok tisztában. Állítólag anyagi okokból, hogy a nagyanyám ezzel is segítsen a családon. Egyébiránt ugyanerre a sorsra jutott később Jancsi is, akit viszont – ugyanolyan meggondolások alapján – a nagyapám vett magához. Ezek szerint a családunk még szegényebb volt, mint gondoltam. Ennek ellenére nem értem, mi bírhatott rá egy anyát és egy mélyen vallásos érzelmű családfőt, hogy csak úgy lemondjon a fiáról. Hallottam ugyan itt-ott, családi körben suttogni, miszerint Albit részben csellel, részben erőszakkal vitték Petrozsényba, de ki tudja, mi igaz az egészből. Szegény Albi, Jancsi, vajon hogy alakult volna a sorsotok, ha mindnyájan együtt maradunk?
Szóval akadt itt kérdés, gond, baj tengernyi, amiből én szerencsére semmit sem érzékeltem. Még szép! Ugyan bizony mit érzékelhet egy gyerek két-három éves korában! Illetve pillanat, azt azért határozottan éreztem, hogy valahogy megváltoztak az emberek. Mindenki éljenzett, kiabált, és szinte naponta rohantak estefelé egy-egy tanácskozásra, gyűlésre, mely mindig a következő énekkel kezdődött és végződött:
Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni,
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!
Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ.
Felismerik? A nemzeti munkásmozgalom himnusza. Nekem tetszett, legfőképp amiért hol felálltak, hol leültek a felnőttek. A végén már magam is kívülről fújtam az Internacionálét, de amikor az éneklésbe is belefogtam, az emberek azonnal befogták a fülüket. Akkor derült ki, hogy botfülű vagyok. Édesapám minden népgyűlésre bekukkantott, sőt, szót is kért, és beszélt, agitált, amit még a kommunisták is megtapsoltak. Ez pedig nem semmi, miután az új rendszer ideológiájának tükrében minden pap reakciós elemnek minősült. Csakhogy édesapám Marx tanait is ismerte, és alkalomadtán idézett is belőlük. A polcokon a Biblia mellett ott sorakozott A tőke, a Kommunista Párt kiáltványa, Kautsky1 művei és hasonlók. Hogy ezek miként fértek össze egymással? Jó kérdés! Lehet, hogy édesapám is olyan lelkész volt, aki vizet prédikál, és bort iszik? Távolról sem! Hátrahagyott írásai szerint az ő fejében, tegyük hozzá, némi szelektálással, a vallás és marxizmus is ugyanolyan jól megfértek egy helyen, mint Péter és Pál a naptárban. De melyik szegény embert nem csapott meg a kommunista eszmék szele akkoriban? Képzeljünk magunk elé egy romba dőlt, apokaliptikus világot, ami felett már öt éve komor felhők gomolyognak. Aztán egyszer csak kibújik a nap a felhőkből. Ilyenkor, ugye, minden szem felcsillan, és akik eddig álmok nélkül aludtak, attól kezdve elkezdenek ébren is álmodni egy olyan ragyogó, új világról, melyben nincs se nagyságos, se méltóságos úr többé, a magyar semminél sem alábbvaló a románnál, a román pedig a magyarnál. De a nyomor, elnyomás is ismeretlen fogalmak, mert az anyagi javakból mindenki szükségletei arányában részesül – hirdették valamennyi fórumon, mi több: hitték is. Legalábbis az elején. Sokan, milliók. Kivéve a régi rendszer és eszmék maroknyi, de annál elszántabb híveit, akiket sokszor gyilkolásra sarkallt az új rend iránti gyűlölet.

(Folytatjuk)

1. Gergely:
   2014. március 1. 12:36

   Hát bizony, késõbb sokan csalódtak!

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. március 1. 16:17

   Mint mindenütt, az egész szocialista „lágerben”.

3. Gergely:
   2014. március 2. 09:02

   Igen, úgy gondoltam, most olvasom Applebaum Vasfüggönyét

4. Keszthelyi György:
   2014. március 3. 08:53

   Romániában 1o éve rabszolgatartó rendszer van. Hol vannak a felszabadító hangulatú lágerek? Oda költöznék inkább.

5. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. március 3. 09:29

   „Arbeit macht frei.” Bocs, csak vicceltem.

6. Keszthelyi György:
   2014. március 5. 05:29

   Jójó, Arbeit… de még az sincs, munkanélküliségben vegetálunk.