Önéletrajzi dokumentumregény

Engem ezekre a közgyűlésekre is elvittek, s noha semmit sem értettem, a körülöttem izzó hangulat bizony engem is megfogott. A falu ínséges helyzete azonban, lelkesedés ide, forradalmi reformok oda, egyelőre szikrányit sem változott, így aztán, aki addig szegény volt, továbbra is az maradt.Szüleim mindenféle munkát elvállaltak. Édesapám hegedűórákat adott, de az öt kilométerre fekvő Magyarmacskáson is lelkészkedett, édesanyám pedig tanított, csak hogy helyrebillentsék valahogy a lelkészlak kifosztása után erősen megbomlott anyagi egyensúlyt. Gondolom, sejtik, hogy Macskásra is elvittek. Egy alkalommal – útban Kajántó felé – el is tévedtünk a fák között. Bolyongtunk erre, bukdácsoltunk arra, már réges-rég meg kellett volna érkeznünk, és még mindig nem láttuk a kajántói tornyokat.-
– Ezt jól megcsináltuk! – csüggedt el édesanyám. – Nemsokára koromsötét lesz, és ha addigra sem vergődünk ki innen, megesznek a farkasok.
Végül is én bukkantam a jó útra, amire hosszú évek múltán is büszkén emlékeztettem édesanyámat. Arról persze bölcsen hallgattam, hogy egyszer én is eltévedtem a „kincses város”, utcáin. Hogy mit kerestem egy ilyen, Kajántóhoz képest irdatlan nagy városban? Egyszerű: innen szereztük be a kenyeret, petróleumot, könyvet, cipőt, egyszóval mindazt, ami a faluban hiánycikknek számított. 13 km oda-vissza az apostolok lován nem kis teljesítmény még egy felnőtt számára sem. Néha előfordult, hogy felvettek egy szekérre, máskor meg mi csimpaszkodtunk egy arra dübörgő traktor hátulsó rúdjára. Méghozzá menet közben, föltéve, hogy nem túl gyorsan robogott el mellettünk. Életveszélyes produkció, nem, amihez képest még az a babakocsikázás a káva nélküli kút mellett is kismiskának bizonyult. Szegény édesanyám, ha tudta volna, dehogyis engedett volna efféle útra bennünket. Egy ilyen bevásárlás alkalmával sodrottam el valamiképp Jancsitól. Vagy apámtól? Isten bizony, erre nem emlékszem, elég az hozzá, hogy órákig tévelyegtem a városban, és egyszer csak a Szamos partján találtam magamat. Jaj, hol vagyok? – ugrott ki a könny a szememből. Itt még sosem jártam.
– Hát te miért sírsz, kisfiú? – állt meg előttem egy zsákos cigány ember.
– Édesapám!
– Hogy hívnak!
– Édesanyám!
– Édesapámédesanyám? Érdekes név! De most már, irgum-burgum, arra válaszolj, amit kérdezek, különben beduglak a zsákomba.
Szegény világ, vetett ágy, ettől ijedtem csak meg igazán. El kezdtem szaladni, és csak szaladtam, nyargaltam, mintha ki akarnék futni a világból. A többiről újfent nincs semmi emlékem. Feltehetőleg egy rendőr kísért hazáig. Édesanyám, édesapám ölelő karjaiba.

(Folytatjuk)