Önéletrajzi dokumentumregény

A parókiai rablást leszámítva sokáig zavartalanul teltek napjaim. Pedig a konfliktusok továbbra is ott feszültek a családban, és csak terjedtek, izmosodtak, hogy a végén már az egész falu rólunk pusmogott. Egyedül én nem hallottam ebből egy hangot sem. Csakhogy mit hallhat meg, ismétlem, egy kisfiú négy-öt éves korában! Ezért ugyancsak elképedtem, amikor úgy tizenöt évvel később sikerült elolvasnom édesapám naplóját. Ebben részletesen leírta, mennyire gyűlölte őt a nagymama, aki mindenben édesapám ellentéte volt. Nagymama kacér, divatosan öltözködő szabónő. Dolgosnak ugyan dolgos volt, azért az élet kisebb-nagyobb örömeit sem vetette meg, és minden alkalmat megragadott, hogy kiélvezze, amit a pénz és egy város szórakozási lehetőségei nyújtanak. Natata, nagymama apja, egy pirospozsgás, Sztálin-bajszú parasztember ki is fakadt némelykor.
– Nagyon nem tetszik nekem ez a rongyrázás. Pedig nem ártana, ha eszedbe jutna időnként, ki az apád, honnan jössz. Csak aztán meg ne bánd, mert mindig az esik nagyobbat, aki a magasból pottyan le, cucoană [román: nagysága]– szúrta oda románul, ugyanis román faluból származott, ennélfogva a nyelve még akkor is rá-rájárt a románra, amikor Petrozsényban megtanult magyarul.
Hanem a nagymama fütyölt az öregre, és persze anyámból is cucoanăt akart faragni. Egyébként már ki is szemelte leendő vejét, egy jól szituált, székelyudvarhelyi pedagógust.
– Laci is tanít, te is nevelsz, kell ennél ideálisabb kapcsolat? Ja, és falura sem kell költöznöd, ahol nincs se mozi, se promenád, se trotuár [román: járda] csak sár, unalom meg azok a repedt sarkú parasztok – győzködte egyfolytában anyámat.
Édesapám már hivatásánál fogva is elítélte a cifrálkodást, úrhatnámságot, egyszerű ruhákban járt, és minden energiáját az önművelés, család és közérdekű ügyek szolgálatába állította. Kissé patetikusan hangzik, de őt valóban ez jellemezte. Ennek ismeretében választott neki is menyasszonyt a mezőcsávás nagyapám egy egyszerű, komoly gondolkozású lány személyében. Csak hát ember tervez, isten végez, és ő, úgy látszik, azt akarta, hogy édesapám és édesanyám találjon egymásra.
Telt-múlt az idő, már gyümölcse is volt a frigyüknek anélkül, hogy a nagyanyám belenyugodott volna, hogy legyőzték. Küldözgette is a nyilait mérgezett levelek formájában, vagy gondolt egyet, felült a vonatra, s nemsokára Kajántón kiáltott kígyót-békát édesapámra.
– Sehogy sincs ez jól, tiszteletes úr! – tette szóvá egy napon a gyülekezeti kurátor. – Már el­nézést, de túl sokat keveri a… Szóval sumákol a tiszteletes úr anyósa. Tudom, hogy nem bírja, de attól még nem kell egy angyalból ördögöt csinálni.
– Miféle angyalból?
– Hát a tiszteletes úrból, instálom, mert amit összevissza beszél a tiszteletes úrról a faluban, azzal nemcsak magának, hanem az egész egyháznak árt, az hétszentség.
– Én, angyal? Megbolondult kend, Matyi bá! A nagyságos asszonyt meg ne bántsa. Majd pontra teszem én, ha eljön az ideje.
Meg is tette, azon nem múlott, amivel lassacskán azt is elérte, hogy már nemcsak a nagymamát, saját feleségét is maga ellen hangolta.
– Lehetnél egy kicsit türelmesebb az anyámmal – borult ki anyám egy-egy összeszólalkozást követően. – Miért nem fogod már fel végre, hogy nem szokott a szegénységhez, faluhoz, és ugyanettől szeretne megóvni engem is?
– Én meg az ilyen úrhatnám, sivár lelkű dámákhoz nem szoktam, és ha téged ilyen ideálok vonzanak, előbb-utóbb választanod kell köztem és anyád közt – jelentette ki édesapám, amikor már világosan látta, mekkora válságba jutottak egy szűk látókörű, flancos szabónő miatt.
– Micsoda! Te… te el akarsz választani az anyámtól?
– Sajnálom. Isten látja lelkemet, nem szívesen, de még ennél többet is megtennék, ha ezzel megmenthetem gyermekeink lelkét meg a tiéd is.
– Mitől? Kitől? Mondd csak ki bátran, kibírom. Az ördögtől?
– Nem erre gondoltam, de…
Édesanyám önuralmát vesztve rohant apámnak, és összevissza karmolta, mire akkora pofont kapott tőle, hogy leesett a lábáról.
Ezután napokig nem szóltak egymáshoz. Két hét múlva kibékültek, amíg fel nem bukkant ismét a nagymama, és kezdődött minden elölről. Máskor meg a nagyanyám és édesapám estek egymás torkának. Nem viccelek, szó szerint így történt, s tán meg is fojtották volna egymást, ha nem lép közbe a cseléd vagy a pesztonkánk.
– Kérlek, bocsáss meg Annusnak – mentegetődzött olykor dédnagyapám, a Sztálin-bajszú atyafi. – Hidd el, nem rossz asszony ő, csak a fiicája [román: leánya] miatt hisztizik.
Édesapám a családért, nagytata a nagyiért, a gondnok a hívők miatt. Egyedül édesanyám hallgatott, jóllehet neki lehetett a legrosszabb, hiszen ő két-három malom között is őrlődött – vontam le a tanulságot édesapám emlékirataiban böngészve.

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. március 4. 07:25

   Csodálom őszinteségét,önéletrajzot csak igy érdemes irni. Gondolom, nagyban hozzásegiti az utánunk jövőket,hogy reális képet alkothassanak az elmúlt időkről.(a mi gyermek-és ifjúkorunkról).

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. március 4. 07:39

   Szerintem minden író, költő őszinte, mert ha nem, nem is igazi írók, költők őkelmék. A realizmus már más tészta, ebben már nagyon különböznek egymástól a művészek.