Önéletrajzi dokumentumregény

De hadd kanyarodjunk vissza addig a mozzanatig, amikor eltévedtem Kolozsvárt, aztán – hála egy segítőkész rendőrnek – visszavittek a paplakba. Volt is öröm, képzelhetik, s még csak el sem páholtak. Igaz, egyébként sem szoktak megverni, ugyanis én voltam a család kedven­ce. Annál sűrűbben húzta ki a gyufát Jancsika, és talán nem is mindig oktalanul.
– Te, Margit, az az érzésem, ezzel a Jánossal nem stimmel valami – döbbentette meg anyámat édesapám egy szép napon.
– Miért, mit csinált megint ez a gézengúz?
– Most éppen semmit, de figyelted, milyen ronda pofákat vág?
– És?
– Kifordítja a szemét, széthúzza a fülét, és úgy veri a hasát, mint a négerek a tamtamot. Mi az, te nevetsz ahelyett, hogy elvinnéd egy orvoshoz?
– Ó, csak bohóckodik. Tetszik neki, hogy mindenki ráfigyel. Különben sem ő az egyetlen bohóc a családban, mert azt sem lehet ám nevetés nélkül kiállni, ahogy Pali öltözik: három bugyi, két nadrág, négy ing, kozáksapkához matrózblúz, piroshoz hupikék. Még szerencse, hogy elég szegény a gardróbja, mert minden ruháját magára öltené.
– Nincs kizárva – nevette el magát erre apám is. – De ő legalább áldott jó gyerek, miközben Jancsiba, mintha az ördög bújt volna. Leginkább az idegesít, hogy folyton szemérmetlenül ha­zudik.
Három éves koromban újabb dráma sokkolta a családot. Elbeszélése helyett következzék ezúttal egy másik tárcanovella, mely a Cirkusz című könyvemben is szerepel:

Nyugodj meg, kisfiam!

Azt mondják, az imádság gyógyít, vigasztal, bátorságot és erőt ad. Mondják, ám melyik kisfiú, hány leányka hisz ebben igazán? Én hittem, noha engem is az ellenkezőjére tanítottak.
Mármint az iskolában, a kommunista rendszer idején. Talán magam is ilyen hitetlenné váltam volna, ha nem hatott volna rám egy tragikus családi esemény.
Édesapám lelkész volt, anyám tanítónő egy Kolozs megyei faluban. Itt éltünk, éldegéltünk hol jól, hol rosszabbul, szerencsére mindig békében. Legalábbis akkor, a negyvenes évek derekán, amikor Észak-Erdély még Magyarországhoz tartozott. Nincs kizárva, hogy azért itt-ott össze-összeröffentek az emberek: gazdag a szegénnyel, magyar a románnal, cigánnyal. Csak bennünket nem bántott senki sem. Mi sem másokat, mellesleg, nem is igen tűntem ki közülük. Ugyanúgy beszéltem, jártam, mint a falusi gyerekek, bár egy papfiút, akármilyen szegény is volt, egy kicsit mindig a falu elitjéhez soroltak Télen bekecset hordtam, nyáron rövidnadrágot, és, a szegényebbekhez hasonlóan, néha bizony mi is vacsora nélkül bújtunk az ágyunkba.
Ennek ellenére boldog voltam. Sokkal inkább, mint húsz-harminc évvel később, amikor már nem jártam mezítláb. De hát ilyen a gyerek, tudatlan, éppen ezért boldog, hiszen az Írás szerint is boldogok a tudatlanok, s akiknek szívük tiszta. Tudomásul vettem, hogy nyáron meleg van, télen hideg, a nagygazda fiának csizma, a jegyző úréknak meg kezicsókolom dukál.Édesapám szegény örökké pénzhiányban szenvedett. Hol a templomot csinosítgatta, hol a sze­gényein segített, így nekünk sokszor csupán a mosolyát adhatta. Én magam nem is kértem egyebet, és még ma is legszebb emlékeim között őrzöm édesapám mosolyát.

(Folytatjuk)