Önéletrajzi dokumentumregény

Meseország kapuján édesanyámmal együtt léptünk át, aki úgy tudott mesélni, hogy közben maga is gyermekké változott. Én királyfivá, templomunk kastéllyá, ahol díszmagyarban feszített még a nagy bajuszú, sánta harangozónk is. Ma bizonyára én mesélnék nekik. De csak a mosolyukat őrzöm, ők az enyémet valahol messze, túl az Óperencián.
Ezenkívül szinte semmit sem láttam a világból. Pedig a háború éppen csak hogy lezajlott, és még mindig jócskán hevert töltényhüvely az utcákon, kertekben. Szedegettük is buzgón, sárral megtapasztottuk, és, bumm, rá a kővel, kalapáccsal! Egyik-másik felrobbant, több srác meg is sebesült, de azért robbantottunk, mint a bolondok. Aztán ennek is vége szakadt egyszer. A patronok elfogytak, és a világ kezdett normálisabb arcot ölteni.
Csak a mi házunkban takarták le a tükröket. A család némán, gyászos arccal járt-kelt a parókián. Aztán sorba jöttek a rokonok, ismerősök, megsimogatták a fejemet, még sírva is fakadtak egyesek.
– Szegény gyerek, vigyázz az édesanyádra!
– Én? Rá?
– Meghalt – súgta a fülembe Jancsi bátyám. – Még az éjjel.
– Ki… ki halt meg?
– Hát az édesapánk.
Nagyot sikoltottam.
– Édesapám! – nyargaltam szobáról szobára, míg az utolsóban végre megleltem.
Holtan. Ott feküdt egy dísztelen ravatalon kiterítve, mozdulatlanul, mint egy hideg kődarab. De még akkor is rám mosolygott.
Alig temették el, én máris viszontláttam. Nem, nem álmomban, a valóságban. Legalábbis én azt hittem, hogy kiszállt a sírjából, és hazajött. Vidáman intett, és bátorítóan mosolygott.
– Te lázas vagy – tette homlokomra kezét édesanyám, amint elmeséltem neki, kit látok. – Édes­apád meghalt, nyugodj meg, kisfiam!
– Nem igaz, ott van! – mutogattam hol a sarokba, hol az ablak felé fogvacogva. – Magával akar vinni, édesanyám.
– És beszél is? Ismételd el, mit mondott! – húzta összébb magán anyám a köpenyét.
– Nem beszél, csak integet. Most éppen idejön, és már itt is van az ágyamnál – kiáltottam el magamat, és csaknem megháborodtam, úgy féltem.
Persze az anyám is. Na nem a szellemektől, csupán attól, hogy valóban elvesztettem az esze­met.
– Gyere, imádkozzunk! Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved – menekült az Úrhoz sűrű könnyek közt.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved…
– Jöjjön el a Te országod…
– Jöjjön el a Te országod…
Ettől lecsihadtam. De csakis ettől, és csakis napok múltán.
Azóta is mindig megbékülök, valahányszor Hozzá fordulok. Ha beteg vagyok, meggyógyít, ha elesem, fölemel, és olyan melegség leng körül, mint amikor édesanyám rebegte:
Nyugodj meg, kisfiam!

(Folytatjuk)