Foglyokként, Kiev felé

Hadifogságba estünk.
Mindjobban hátráltunk az orosz lövészárkok mögé. Kísérőink ragyogó arccal mutogatták a zsákmányolt likőrös, pálinkás üvegeket. Az első állásban megszámlálhatatlan mennyiségű tojásos-konyakot találtak.
A szomorú menet, amelyben lehettünk vagy ötszázan, az orosz tüzérállások mellett haladt el. A tüzérek ingujjra vetkőzve, vigyorogva töltötték az ágyukat. Az ágyuk mellett mindenütt gránátölcsérek meredtek ránk.
Nem tetszett a bakáknak, hogy a gránáttölcsérek az ágyuk körül ásítottak és a lövegek nem tettek kárt a nehéz mozsarakban, amelyek pedig olyan nagyon kínoztak bennünket három napon keresztül.
Az egyik rongyos baka ki is adta a mérgét:
— Tudod-e komám, kérdezte a mellette baktató másik rongyost, hogy miért lőnek a tüzérek mindig mellé?
— No?
— Azért, mert bal kézzel lőnek…
— Oszt mé lünek bal kézzel?
— Mert a jobb kezükkel vakaródznak, válaszolt amaz és maga is megvakarta a háta közepét.
A tüzérség mögött egy kis fiatal erdőben álították fel az oroszok a fogolytranszportot. Megmotoztak bennünket. A hadifelszerelési tárgyakat szedték el tőlünk ugy mint órát, láncot, ékszert, erszényt, zsebkést. Főleg a karórákra vadásztak. Motozás után újból utnak indítottak bennünket. Útközben a csapat egyre nőtt, vagy kétszáz tiszt és ötszáz főnyi legénység haladt némán az orosz parancsnokság felé.
Lassankint elmaradt mögöttünk a kihalt város: Stanislau.
A hadtestparancsnokság előtt ujabb motozás után a tiszteket elkülönitették a legénységtől és kikérdezték őket.
A kíséretet kozákok vették át. Egész napi gyalogolás után végre egy nagyobb faluba érkeztünk.
Az első éjszakát a falusi nagyvendéglő tánctermébe zárva töltöttük. A ház körül fegyveres őrök vigyáztak a plenik életére. Élelmezésről szó se volt. Mindenki ugy segített magán, ahogy tudott.
Az egyik tartalékos főhadnagynak tele volt a zsebe papírpénzzel. A legénység zsoldja maradt nála, az inge alatt egy tarka vászonzsacskóba csomagolva. Nyugta ellenében adott mindnyájunknak néhány frissen nyomott, ropogós bankót. A koromsötét bálterem piszkos, teleköpködött padlójára feküdtünk le.
Ismerős hang szólalt meg mellettem nyöszörögve.
— Te vagy az Bálint? — kérdeztem, — Én vónék.
— Mit fészkelődől? Aludjál.
— Ha tudnék…
— Mi bajod van?
— Valami nedvességbe feküdtem bele. Majd holnap megnézem. Mert nem szabad gyufát gyújtani.
Nagyokat sóhajtott:
— Hej édes anyám, édes anyám…
Egy hang dörgött bele a suttogásba. Aktiv hang:
Nachtruhe!
Bálint közelebb kúszott hozzám és fájdalmas hangon suttogta:
— Nem jó dolog ez a fogság, doktorkám… Nem úriembernek való… Inkább a front… Csak egy elégtételem van: az oroszok kiitták az összes tojáskonyakjainkat, amikre mi már nézni se tudtunk … Brrr… Úgy berúgtak mint a csacsik. Alig állottak a lábukon, ugy mentek előre angriffra. Hallottad? A Schwarc zászlós, az adjutáns meglógott. Nem tudom sikerült-e neki…
Ujabb orditás:
— Ruhe!
— Mégis csak jobb volt a fronton doktorkám … Istenem: mennyi halott… A Kecskés hadnagy fejét szétvitte a gránát Fiatal házas… A Tischner is elesett… Szegény gyerek: tizennyolc éves volt…
Körülöttünk már mély álomba merültek a fiuk. Tisztek, közlegények, tisztiszolgák vegyesen, hering módjára összepréselve aludtak a padlón.
Nem jött álom a szememre. Nem hagyott aludni az éhség és a kiállott izgalom.
Mi lesz velem? Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Otthon azt hiszik majd, hogy elestem, ha hosszu ideig kimaradnak a tábori lapok. Tegnapelőtt még megcsináltam a »Ludvig bakát«. A kéziratokat már szedik. Garasnak fogalma sincs, hogy az ezredet elfogták. A szerkesztő is fogságba esett. A következő szám kéziratai a zsebemben maradtak. Nem hiába üzentem mindig a munkatársaknak, hogy kéziratokat nem adunk vissza, de.most igazán…
Vájjon mit fog irni rólam a Garas a legközelebbi számban? Möller ezredes a vereséget bizonyára óriási győzelemnek fogja feltüntetni.
Lesz majd egy csomó kitüntetés… Az ezredes is kitüntetést kap, a generális is, aki nem engedte meg. hogy a pergőtüz alatt kivonják a második állásba az ezredet. Ugyan mi lett a Schwarc zászlóssal? Nem láttam sehol. Eszembe jutnak a kollégáim, évtársaim, akik most otthon színházban, kávéházban ülnek, vagy a korzón sétálnak. Eszembe jut a Politzer doktor… Hogy megirigyeltem, amikor rongyosan, piszkosan megérkeztem szabadságra és az Emke előtt találkoztam vele. Hogy irigyeltem a beosztásáért: járványkórházban dolgozott. Lakkcipőt hordott pengő sarkantyúval, fekete sapka, vasalt nadrág, ócska, potya-vöröskeresztes kitüntetéssel a mellén. Szegény Politzer három hét múlva tífuszban meghalt. Én pedig még most is élek. Pedig mennyire megirigyeltem akkor… Mit csinálnak otthon a kis nők? Most hiába várnak ránk… No majd akad, aki megvigasztalja őket helyettünk… Vajjon mit csinál most a kis asszonyka? Mikor megkérdeztem otthon, hogy hogy élnek, emlékszem, ezt felelte:
— Elég jól élünk… nem panaszkodhatok, van ennivaló, cigaretta, selyem, csak ne szaladgálnának ugy az uccán kéz és láb nélkül az emberek … Inkább halnának meg szegények…
Csak már ágyúzást ne hallanék többet…
Mi az? Ágyuszót hallok, vagy csak a fülem zúg?…
Elém meredtek a sötétben a lövészárkok haldoklói,
— Szanitész… szanitész …
— Segítség…
Aztán Eichlerre gondoltam: az életünket neki köszönhetjük.

*

Csernovicba értünk. Egyenesen a városi börtönbe vittek bennünket. Ugy bántak itt velünk, mint közönséges gonosztevőkkel.
Bálint hadnagyot útközben a csernovici zsidólányok élelmezték. A fiu nagyszerűen beszélte a zsargont és szerencséjét még fokozta az is, hogy lutheránus létére »valódi« kampós orra is volt. A börtön uccai ablakán keresztül nemcsak élelemmel, hanem pénzzel is ellátták a lányok. Eichler zászlóst is hathatósan protezsálta a lányoknál hatalmas orra.
A börtönben szalmazsákokon feküdtünk. Az élősdiek már kikezdték bőrünket.
A hatvanas főhadnagy dagadt lábait és az ütlegektől sérült szemét borogatta. A fárasztó menetelés után nekem, mint a transzport egyetlen orvosának maródivizitet is kellett tartanom és ellátni a betegeket. Szerencsémre nálam volt a
hőmérőm.

*

A börtönben töltött éjszakán nehéz álmom volt: érettségiztem. Az a ragyásképü orosz, aki fogságba ejtett, volt a matematika-professzorom. és minden áron ki akarta belőlem venni a binominális együtthatók tulajdonságait… Nem ment a felelés. Kancsukával ütötte a fejemet. Hideg verejték ütött ki rajtam. Mi lesz velem, ha megbukom az érettségin? Mi lesz az orvosi diplomámmal?…
Ágyúzásra ébredtem fel, pedig már pár száz kilométerre voltunk a front mögött.

*

Orosz területen már ellátást is kaptunk esténkint, de nem volt benne köszönet: egy darab kenyeret és büdös hallevest. Hogy honnét vették azt a sok büdös, szántott halat? Ezek a halak ugy látszik már a vizben is büdösen úszkáltak. Nyolc emberre osztottak ki egy lavór hallevest. Akinek jó gyomra és kanala volt — ehetett belőle. Csak ugy, a közös, piszkos fatálból, egyszerre nyolcan.
A Kiev felé vezető országút végső szakaszán végre marhakupékba gyömöszölték be a lerongyolódott hadifoglyokat. Az oroszok is belátták, hogy gyalogosan nem mehet tovább a transzport.
Vagy talán parádés bevonulást akartak velünk rendezni Kievbe?
A sok vándorlás után az emeletes priccsekre berendezett tyepljuskák olybá tűntek fel előttünk, mintha legalább is az Orient-Express hálókupéiban utaznánk.

*

Két mérnök — kadetaszpirántok — azzal szórakoztak, hogy az orosz vasutak nyomtávát tanulmányozták, hogy mennyivel szélesebbek a mieinknél és melyik praktikusabb. A vitát csak elnyújtotta az, hogy nem volt náluk centiméter és igy kilenc milliméter diferencián napokig is elvitatkoztak.
A vonal apró állomásain a muzsikok nagyot bámultak rajtunk, mert már vagy egy éve nem láttak »friss« ausztricki pleniket. Asszonyok kérdezősködtek, hogy honnan jövünk, nem találkoztunk-e Vengriában hadifogoly hozzátartozóikkal. Azt hallották, hogy Germániában és Ausztriában már nincs kenyér és fürészporból gyúrják a kenyeret. Ha kedvező válaszokat kaptak, örömükben megajándékoztak bennünket élelmiszerekkel.
Az egyik fiatal, fehérbőrű parasztasszony sajtot és tojást ad nekem, közben kérdezi, hogy nem láttam-e az urát a Kárpátokban, mert már két éve nem adott élet jelt magáról.
Megnyugtattam, hogy él az ura.
Bucsuzáskor könnyes szemekkel kérdezi az asszony:
— Kárpát… Kárpát. Bolsoj górod?… (Nagy város?)

*
A nagyobb állomásokon élelmes gyerekek nyers uborkákat árultak. Ugy, mint nálunk a gyümölcsöt. Transzportunkban én voltam az első, aki nyers uborkát evett. Meghámoztam az óriási uborkát, megsóztam és ugy ettem oroszosán. Társaim vadembernek néztek és csodálkoztak, hogy meg tudom enni, de másnap már valamennyien belekóstoltak az olcsó és édes uborkába. Olyan jóizüen falatoztak, mintha egész életükben mindig ezt ették volna.

*
Pár napos bumlizás után feltűntek a láthatáron Kiev hatalmas templomtornyai és gyárkéményei.
Darnicára értünk, a hadifoglyok hirhedí gyűjtő és elosztó táborába.

*

Darnica… Éjfél után érkeztünk meg. A kievi orosz előkelőség nyaralóhelye ez. A vasútvonal mellett, a fürdőtelepen kivül terjeszkedett a homokra épitett hadifogolytábor. Primitiv, harminc méter hosszú faépületekben helyezték el a hadifoglyokat.
Darnica volt a cseh önkéntes légiók, a »Csehoszlovacska legia« szervezkedő helye, központja.
Cseh tisztek és altisztek, orosz közkatonák fogadtak bennünket. A kivagonirozás után két sorba állítottak bennünket a barakok előtti homokos téren és a nagy ivlámpák világítása mellett ujabb motozás következett.
A barak már tele volt hadifoglyokkal. Tisztek és közlegények feküdtek egymás mellett. A sötétben kitapogattam magamnak egy embernyi fekvőhelyet és leheveredtem a földre.
Másnap korán reggel kiválogatták a cseh és román nevű foglyokat és külön barakba helyezték el őket.
Uniformisos agitátorok dolgozták meg a cseh és román eredetű fogoly tiszteket. Bevitték őket a »puhitó« irodába. Reggeltől alkonyatig tartott a puhitás. A puhitó irodától csak egy vékony, átlátszó deszkafal választotta el fekhelyemet.
Önkéntelenül is láttunk, hallottunk mindent. Egy román nevű zászlóst »dolgozott meg« épen a román légionista.
Magyarul beszéltek.
A román tiszt — volt hadifogoly — orosz egyenruhában ült, kard, revolver az oldalán.
Egy kis asztal mellett ült a tiszt, előtte a hadifogoly. A tiszt magyarázott, mint ahogy a tanitó magyaráz a tanítványának. Térkép feküdt előtte.
— Ide figyelj te szerencsétlen: az Osztrák-Magyar Monarchia máris elvesztette a háborút. Feldarabolásuk elkerülhetetlen. A világháború mérlegét Amerika beavatkozása dönti javunkra. Az Egyesült Államoknak kimeríthetetlen rezervái vannak, amelyek kitűnően felszerelve mennek a frontra. A technikai felkészültségünk is tökéletesebb, mint a németeké.
A hadifogoly tisztek, köztük Bálint, Góliát és egy csomó hatvanas tiszt, kapitány csendesen odalopóztak a deszkafal mellé és hallgatóztak.
A fiatal hadifogoly zászlós megszólalt csendesen:
— De hiszen a központi hatalmak megszállva tartják egész Romániát, Franciaországot és Oroszország egy részét, Belgiumot…
— Majd ki is ürítik a végén. Úgy, ahogy bevonultak, ki is fognak vonulni. A megszállás katonai szempontból nem fontos …
A román legionista rámutatott az asztalon fekvő színes, nyomtatott térképre.
— Látod ezt a térképet bajtárs? Ez a jövő térképe. Ide nézz: ez itt Nagyrománia nyugati határa: a miénk lesz egész Erdély a Nagyvárad, Arad, temesvári vonalig.
Bálint grimaszt vágott és azt mondta:
— Jó vicc… Hehehe…
— Ez itt Csehszovákia… — folytatta előadását a román hadnagy. – Pozsony, Komárom, Beregszász is a cseheké lesz. Eddig megy az olasz határ. Ausztriát is teljesen feldarabolják. Megcsinálják a Szerbek, Horvátok, és Szlovének
királyságát. A délszlávok megkapják Bácskát, Bánátot, Baranyát. Itt lesz a határ, Szubotica fölött… A volt Monarchia feldarabolása elkerülhetetlen… Látod fiam: ez itt a jövő térképe. És most ird alá a beépési nyilatkozatot…
Reggeltől estig magyarázott fáradhatatlanul. Másnap újból kezdett elölről mindent, mindaddig, amig a jelölt alá nem irta a toborzó ivet. A légióba belépett katonákat azután felszerelték és a különböző gyüjtőtáborokban helyezték el őket. Az önkéntes légionisták esténkint felvonulásokat rendeztek a táborban: zászlók alatt, zeneszó és ének kíséretében meneteltek a sorfalat álló hadifoglyok között.

*

Részlet a szerző A nagy káder című, a Pantheon kiadásában megjelent háborús önéletrajzi regényéből. * Munk Artúr Szabadkán született 1886. május 25-én, ki nem keresztelkedett, de különösképp nem is vallásos zsidó polgárcsaládban. Ez a soknemzetiségű, egymással békében megférő bácskai város a századfordulón a Délvidék Nagyváradja volt, ha nem játszott is akkora szerepet a magyar szellemi életben. De lényegesen nagyobbat, mint azt eddig hittük. Elég a kezdő Kosztolányi, Csáth Gáza, Munk Artúr és a természettudós Sztrókay Kálmán szellemi szárnybontogatására utalnunk. Orvosként részt vett a háborúban, a fogságban végig kórházi munkát végzedtt; négyéves fogság után egy német gőzösön tért haza, orosz feleséggel és egy „pleni” fiúcskával, de már nem az osztrák–magyar monarchia bácskai porvárosába, hanem a jugoszláviai Vajdaság Subotica nevű helységébe. Később ott a helyi lap orvosi rovatát szerkesztette.

1. Kerekes Tamás:
   2014. március 5. 07:25

   Mester!
   Én vállalkoznék az e-book formátumban való kiadásra.
   thomaskerekes@msn.com

   tisztelettel
   Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ