A sötétedő ház, midőn alaktalanul omolnak egymásra a szobafalak törékeny csendjét képzetekkel kitöltő ortopéd árnyak, a felfokozott állapot, mely gyermekkorom estéi előtt megborzongatott és sejtelmek elérhetetlen dimenzióival bűvölte tekintetem; mikor már gyertya sem sercegett, de a hatalmas, nem is a doh, inkább a régmúlt szagával fojtogató szekrény mintha füstölgött volna.

S én éreztem, hogy tartanom kell ettől a jóllakott szörnytől, mely teletömte magát elképzelt őseimmel, a családi anekdotákból ismert elesett hős bakákkal; s noha fülem a zajra, szemem a könnycseppet kicsaló kínra ilyenkor érzékenyebben reagált, beletörődtem, hogy azon a borús délutánon nem fog a segítségemre sietni már senki ­- a külvilág messzibbre távolodott el tőlem, mint a hátsóudvar. Be se kellett hunynom a szemem: előbb az ajtó tűnt el, mint aki alvás közben elernyed, eredeti formáját lassan elveszítve, levált róla a kilincs (vártam a koppanást, de elmaradt); közös álomba-aléltan olvadt egybe a kulcs a zárral, a lábtörlővel a küszöb -­ s ­mielőtt a víz is megaludt volna a mosdótálban és a tükörbe befolyt fény-erek, a mennyezet-repedések kusza térképe a vak határtalanságba veszett fejem fölött. Ha akkor nem vártam csodát, mire számíthatnék a tárgyak körvonalait eloldó, a látszatbiztonság alól is feloldozó sötétségben, most, midőn, úgy rémlik, minden elveszett. Behunyt szemmel hallgatom a bensőmben beomló bányamélyek tompa robbanásait, vagy emlékezetem révületektől rejtett rétegeiben régészkedem. Sehol a csörtető erő; igaz, sár sem akaszt már, csak az eredendő an(g)yag ágyásaiban kutakodom, a lelassult járatokban. Mint pókhálókon a dér, a szívszorongást meszesedés kíséri, s az áldás sem irgalom. Ami szétfolyt, abból a szomjúság, s ami elmúlt, abból a kilátástalanság talán kiásható még. Az elpazarolt hit és hitetlenség: a legkínzóbb titok! Ha maradt még valami, ami ebben a vaksággal viaskodó házban belőlem kívülről látható ­- az legfeljebb csak a helyzetek örök véletlene. A felfoghatatlan, ami feltehetően a halálunk után is (meg)kísért.