Önéletrajzi dokumentumregény

Elnézést a tartalmi ismétlésekért, de hát nem akartam megcsonkítani a novellát. Kiegészítenem azonban mindenképp szükséges ahhoz, hogy ne csak hiteles, de minél teljesebb képet fessek a tényekről. Ezek szerint pedig, bűn, nem bűn, édesapám önként mondott búcsút a világnak. Konkrétan: felakasztotta magát néhány lépésnyire tőlünk a szomszéd szobában. Szegény még lélegzett, amikor levágták a kötélről. Néhány percig nyomkodták a mellkasát, levegőt fújtak a tüdejébe, hiába. Már nem lehetett újraéleszteni. Az öngyilkosság parázs vitát kavart a falusiak és lelkészek közt egyaránt. Egyeseket megrázott, mások elítélték, különösen a katolikusok, akik közül némelyek a pappal való temetés jogát is megkérdőjelezték. Vallási szemszögből nézve nem is egészen alaptalanul, hiszen édesapám ezzel a tettével a tízparancsolat ötödik törvényét vette semmibe. (Ne ölj.) A református egyház ennek ellenére volt annyira megértő és rugalmas, hogy ne tagadja meg a végtisztességet édesapámtól, meghúzták a harangokat és egyszerre négy pap is mondott misét a lelkéért. Egy kérdés azért a mai napig is ott motoszkál a fejemben: miért suttogták egyesek évek múltán is a faluban, amit maga a sajtó a következő mondatba sűrített: váratlanul és egyelőre tisztázatlan körülmények között elhunyt a haladó eszméiről ismert kajántói református lelkész. Lehet, hogy az a négy pap, aki eltemette apámat, valami olyasmit is tudott, amit mi nem tudtunk?
A gyászbeszédet László Dezső keresztapám tartotta. Szövege a következő:

Vigyázzatok!
– Nagy János kajántói lelkipásztor koporsójánál –
1945. október 9-én

Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek, mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen. (Máté 26:41.
I.
A lélek kész, de a test erőtelen.
Mintha a mai alkalomra éppen nekünk mondaná ezt az Igét az Úr.
Lelkipásztorunkban, aki élete egyik elborult pillanatában elkövette a legnagyobb vétket: kioltotta saját életét, valóban minden jóra és Isten szerint kedvesre kész lélek lakozott. Ez a kész lélek azonban erőtelen testbe vala zárva, s élete legsötétebb órájában testi indulatai feléje kerekedtek lelki erőinek, és mély örvénybe sodorták.
Kezdő teológiai hallgató kora óta mondhatom, nagyon jól ismertem. Mindig vonzódtunk egymáshoz, és őszinték voltunk egymás iránt. Amit a legjobban kedveltem benne: lelkének tüneményes fogékonysága és készsége volt.
Mindenekelőtt kész volt a tanulásra, újabb és újabb igazságok elfogadására. A tovatűnő idővel is megmaradt tanulódiáknak, aki fáradhatatlanul olvasott, és egyre tisztább látással merült el az igazság kutatásába. Kevés lelkipásztornak volt olyan irodalmi olvasottsága, mint ne­ki. Különösen érdekelte a mai ember komplikált társadalmi és lelki élete. Ismerni akarta azt az embert, akinek szolgálatára, pásztorolására szentelte életét.
De kész volt a munkára, a szolgálatra is. Nem lehetett olyan feladatokat állítani eléje, amelyeket el ne végzett volna. Csak az elmúlt nehéz télre gondoljunk: egy időben négy gyülekezet gondozását vállalta, és látta el. Sárban és hóban, esőben és viharban a legszívesebben ment, hogy megkeresse a pásztor nélkül maradt gyülekezeteket itt a kajántói völgyben. Arra is jelentkezett, hogy az egyházmegye összes gyülekezeteit bejárja, és mindenütt számba veszi a helyzetet, és elvégzi alegfontosabb feladatokat.
És kész volt a megbocsátásra. Az Úr bőven adott neki alkalmat arra, hogy mások miatt szenvedjen, hogy testében és lelkében a legdurvább és a legfinomabb bántásokat és rontásokat elszenvedje. Emberileg szólva minden oka meg lett volna arra, hogy szívében megkeményedjék, hogy másoknak azzal fizessen meg, amit el kellett szenvednie. Jézus igaz tanítványa volt: a legelső kötelességnek a szeretet cselekedetekben való gyakorlását, a megbocsátást tekintette.
II.
Ez a kész lélek gyenge testben lakozott.
Testének gyengesége érzékennyé tette a lelkét. Sokkal mélyebben a lelkében érzett minden testi fájdalmat, mint az átlagember. Elmondotta, hogy amikor három héttel ezelőtt abban a rettenetes éjszakai bántalmazásban volt része, a testi verések nem is annyira testének, mint inkább a lelkének fájtak. Elszakadt a lelkemben valami, sóhajtotta, és többé nem vagyok az ember, aki voltam. Megrendült az emberbe vetett bizodalmam, kesergett újból és újból. Ő, aki annyi embernek volt orvosa, aki annyi testi fájdalmat és nyomorúságot igyekezett lelkipásztori szolgálatában megszüntetni, két óra hosszat tartó botozásban és kínoztatásban élte át a testi élet legszörnyűbb kínjait. Rajta, aki annyi emberen segített, nem könyörült senki, és olyan emberek bántalmazták, akiknek ő soha a legkisebbet sem ártotta.
Testének gyengesége miatt nem érdekelték túlságosan az élet anyagi vonatkozásai. Jézussal tartott a mindennapi kenyérről való gondoskodásban. Az Úr mindig kirendeli a mai napra valót, ezért nem szabad kapzsinak, fösvénynek lenni. Anyagiakban sohasem nézte a maga hasznát, inkább lemondott a maga javáról, csak hogy elkerülje a huzavonát vagy pörösködést.
Nem érezte jól magát ott, ahol a testnek az indulatja volt a döntő. Egész lelke fölháborodott még a legvidámabb társaságban is, ha észrevette a testi indulatok fölébredését.
Teste erőtlenségéből következett a betegek és elesettek iránti határtalan szeretete. Orvos – lelkipásztor volt, aki szívesen ment a betegágyhoz, és megvizsgálta a rászorulót. Ebben a szolgálatában nem nézte, hogy ki milyen nemzetiségű vagy vallású, csak az embert, mindig csak a szenvedő embert látta maga előtt és a Krisztustól nyert parancsot: gyógyítsatok!
III.
Hogy fáj nekünk, hogy ebben az erős lelkű, de gyenge testű emberben életének egy rettenetes válságában, amikor úgy látszott, hogy minden ellene támad, a lélek készségét legyőzte a test erőtelensége, lelke fölött úrrá lett a csüggedt test. Testnek minden erőtelensége egyetlen pillanatban támadt rája, s elborította lelke ragyogó tükörét. A lélek által parancsolt élet helyett a test erőtelenségéből következő halált választotta. Elfeledkezett az Igéről, vigyázzatok, és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek. Súlyos keresztje alatt nem kereszthordozó Mesterére, a fájdalom férfiára, a betegség ismerőjére, a Lélek szavára, hanem erőtelen testének kívánságára, a halál igézésének szavára hallgatott, és a rettenetes kísértésben elbukott.
Mi nem ítélkezzünk fölötte! Az ítélet az Úré. Az utolsó ítéletet majd ő mondja ki ebben a titokzatos ügyben. Nekünk szabad még itt is abban reménykednünk, hogy Krisztusa majd szót tesz érette is.
Inkább magunk fölött mondjunk ítéletet a mai Ige tekintete alatt. Ez a koporsó mindnyájunkat vádol: engemet, az elöljárót, tieteket lelkipásztor testvérek, tégedet, hitvestárs és az egész gyülekezetet. Az Úr azt parancsolja, hogy vigyázzunk, ne csak magunkra, hanem egymásra is.Imádkozzunk, ne csak magunkért, hanem, egymásért is. Ha mi ennek az Igének komolyan engedelmeskedtünk volna, ha igazán vigyáztunk volna Nagy János testvérünkre, ha imádkoztunk volna érette, ma nem feküdne kihűlt teste ebben a koporsóban. Mélységes bűnbánattal kell tehát az Úr színe előtt megállanunk azzal a szent fogadalommal, hogy ezentúl sokkal jobban fogunk egymásra vigyázni, és egymásért imádkozni. Jézus nagyon jól ismerte az ember gyarlóságát és erőtelenségét, ne hiába adta a figyelmeztetést: vigyázzatok és imádkozzatok.
Vigyáznunk kell a támasz nélkül maradt hitvestársra és erre a három árva gyermekre. Helyette is föl kell vennünk az ő gondjukat, az ő szeretetét is pótolnunk kell, már amennyire lehet a magunk szeretetével.
Így ítél meg, és indít új szolgálatra ezen a gyászos eseten keresztül is Isten Igéje, így prédikál utoljára, emlékeztet az Ige parancsára Nagy János testvérünk elnémult ajaka.
Legyen kegyelmes és irgalmas az Úr őhozzája, kedveseihez és mindnyájunkhoz!

László Dezső

(Folytatjuk)