Önéletrajzi dokumentumregény

A temetés után anyám megkérdezte László Dezső esperest:
– Velem most mi lesz? Költözzünk ki a paplakból?
– Majd, idővel, Margitka, idővel. Előbb még új papot kell szereznünk. Addig, ne aggódj, itt továbbra is ellakhatsz. Hacsak sürgősen Petrozsényba nem költözöl – tette hozzá keresztapám epésen.
– Naná, hogy odaköltözik – vágta rá gyorsan a nagymama. – Hiszen eddig is csak János miatt maradt ebben az isten háta mögötti porfészekben. Pali jön a lányommal, Jánost meg magához veszi a nagyapja. Elterveztük mi már ezt, tiszteletes úr.
– Hogyhogy a nagyapjához? Miért nem magukhoz?
– Hát mert nagy a család, kérem szépen. Egyedül meg, ugye, nem bírom. Tudja, nekem is van ám egy édesapám, akinek olyan kicsi a nyugdíja… Na, mindegy, a lényeg az, hogy őt sem hagyhatom magára.
– És a kedves férje? Meg ott van Margitka, aki ugyancsak dolgozik.
– Éhbérért. A férjem pedig meghalt, úgyhogy most már ketten vagyunk özvegyek – törölt ki nagyanyám a szeméből egy láthatatlan könnycseppet.
– Bocsánat, nem tudtam. Szóval Petrozsényba költöztök – fordult keresztapám ismét anyámhoz. – Ha jól meggondolom, nem is olyan rossz éca. Az utóbbi időben sajnos ez a „porfészek” is teljesen megkergült. És ez még csak a kezdet, hölgyeim. Talán épp ott, az egyszerű bányászok és momârlanok* között találjátok meg a békét, egyensúlyt.
Így esett, hogy a temetés után nem sokkal felrakták bútorainkat egy marhavagonba, és irány a Petrozsényi medence. Hosszú, kényelmetlen utazás volt, ugyanis bútorainkkal egy vagonban utaztunk. Szék, pad sehol, így hol az anyám, hol én estünk le a lábunkról, valahányszor a vonat befordult egy kanyarba.
– Füst! Füstszagot érzek! – szimatolt anyám a levegőbe pár óra ide-oda zöcskölődés után. –Még néhány perc, és megérkeztünk a fekete gyémántok völgyébe.

(Folytatjuk)

*Zsil-völgyi, dák hagyományokat őrző hegylakók.