„…én a halálba, ő az életbe rohan…”

Ady Endre első személyes találkozása Bertukával 1914 húsvétján történt, Csucsán. Körülbelül ebben az időben jelent meg egy novelláskötetem, melynek egyik példányát Adynak küldöttem. Ady postafordultával válaszolt. Köszönte a könyvet, s mert akkor Nagykárolyban éltem, honnan júniusban fegyvergyakorlatra kellett bevonulnom, szeretett volna velem találkozni.

„Könyvéről írni akarok — közölte velem Ady. — Vasárnap jöttem át Nagykárolyon, de nagyon hajnal volt még. Írja meg, június hányadikán rukkol be? Szeretném önt egyszer Károlyon átutazóban lefoglalni egy kicsit. Mit csinál abban a boldogtalan városkában, pláne ha egészséges? Én, mert beteg vagyok, hazahozattam magamat megint Érmindszentre.”

(…)

Júniusi találkozásom Nagykárolyban fegyvergyakorlatom miatt maradt el Adyval. Június végén, azon a napon érkeztem haza a fegyvergyakorlatról, amikor a trónörököst Szarajevóban meggyilkolták. Ady ekkor Nagyváradon volt, de nekem tovább kellett utaznom Nagykárolyba. Csaknem egy teljes hónappal később találkoztunk mégis véletlenül, abban a vasúti kocsiban, amibe Nagykárolyban mind a ketten összebeszélés nélkül szállottunk be. Ő Érmindszentről Várad felé, én Nagykárolyból ismét Szegedre utaztam, ahol két hónappal előbb gyakorlatoztam, most pedig a mozgósítás elrendelésére ugyancsak oda kellett bevonulnom ezredemhez. Az utat Nagykárolytól Debrecenen és Püspökladányon át együtt tettük meg Váradig.

Úti beszélgetésünket ama végzetes napon mi festhette volna alá más, mint a küszöbön álló háború?
Debrecenben a pályaudvarnak már erősen mozgalmas képe volt. Rengeteg ember, a bevonulók százai és ezrei lepték el családtagjaikkal az állomást. Ady a kánikulában megszomjazott. Lesiettem az állomás éttermébe, ahonnan sikerült egy üveg bort felszállítanom a vasúti kocsiba. Zsúfolt fülkénkben jólesett egyet-egyet kortyolni a savanyú borból, s az egyliteres üveget jóval Püspökladány előtt kivégeztük.

Ady alig-borosan még, az enyhe mámor fokozott önvigyázatával kezdett tapogatózni. Mit csinál orosz menyasszonyom? Igaz, hogy múlt évben, amikor Svájcból hazautazott Oroszországba, Váradon is járt, s az annexió és a mozgósítás napjaiban Lembergig kísértem, hogy ne essék baja?
Fogalmam sem volt, honnan tájékozódott ilyen pontosan személyi ügyeimről.

Püspökladányban Ernőd Tamással találkoztunk, aki Debrecenbe ment katonának, aztán felszálltunk a Kolozsvár felé induló gyorsra. Hely már csak az étkezőkocsiban volt. Bor került ott is azonnal elénk. Ady koccintott.
— Váradi ezredhez tartozol?
— Nem, a szegedihez.
— Azok a délvidékre mennek?
— Valószínűleg.
Rám nézett:
— Halálba mentek. Honvédnek kellett volna beállnod, mint Ernődnek. Azokat nem viszik túl az országhatárokon.
Hirtelen valami kis ördögi fény villant szemeibe:
— Hát azt tudod-e, hogy én hova utazom?
Ahogyan nekem szegezte a kérdést, abból megéreztem a célt. Még nem tudtam, hogy személyes ismerősök Bertukával, de most megsejtettem. Egyelőre azonban mímeltem a gyanútlant:
— Alighanem Váradra utazol.
— Dehogyis! Tovább! …
— Bizonnyal Kolozsvárra.
— Annál valamivel közelebb: Az életbe utazom. Van egy kedves kis leányismerősöm, akit te is ismersz. Hozzá, Csucsára utazom.
Figyelte szavai hatását. Kissé zokon esett az ellentét hangsúlyozása, hogy én a halálba, ő az életbe rohan, figyelő tekintetét később nagyon megértettem. Nem volt igaza a benne villódzó gyanúpernek, amikor a bortól kissé esetlen ravaszkodással kémkedett Bertuka után, de ebben a féltő kínos világosságkeresésben mégis mélyen emberi volt.
A vonatablakon kinézve sárguló kis őrházak, szürke telefonoszlopok hanyattvágódását láthattuk. A béke utolsó napja volt ez a nyárban, s a száguldó vonat zengett a katonadaltól:

Zsindelyezik a kaszárnya tetejét.
Elvitték már a legények elejét.

Lélekszakadékban egyetlen menedékem volt a katonanótába való belekapaszkodás. Huszonnégy éves voltam, a mellemen és a vállamon feszült az izom. Igaz, hogy ő az életbe megy, én meg a halál felé, de ehhez a rohanáshoz a kísérőzenét száz meg száz legénytorok mégis nekem adta.
Amikor Váradon elbúcsúztunk, mellére ölelt, összecsókolt, s azt mondta:
— Vissza fogsz jönni. S akkor keress fel, akárhol leszek.

Én az oroszokkal, ő Bertuka édesapjával vívta a csatát, győzött az ellenfelén, engem az oroszok kétszer kergettek vissza a Kárpátokig. Abban is igaza volt Adynak, hogy visszajövök. Hosszú szakállal, betegen, olyan vékonyra soványodva, hogy Tószögi Iván Falstaff lehetett volna mellettem, de mégis — hazajöttem! Hathetes házasok se voltak Adyék, amikor 1915 tavaszán felkerestem őket csucsai otthonukban.

Nem jelentettem be előre magamat. Meglepetés voltam, Bertuka összecsapta kezét, úgy nevetett a szakállamon. Ady, akit a háború bármely embertelen vonatkozása nagyon meggyötört — most őszintén, mélyen elkeseredett látásomon:
— Borzasztó, hogy emberek így tönkremenjenek.

Fél évvel később írott levelében is visszatért e döbbenetére:
„Sajnállak, hogy megint mundérban vagy, holott láttam, mennyire nem vagy még rendben egészség dolgában.”
Kedvesek voltak mind a ketten. Becéztek, ajnároztak. Mesélnem kellett nekik, mint a gyermekeknek, s ők borzongással hallgatták élményeimet.
Ady kérdezte:
— Embert is öltél?
S a két szeme riadtan meredt reám, amikor bólintottam.
Bertuka meg a „nagymama” bivalytejet küldöttek reggel óriási bögrével a vendégszobába. Évődő panaszkodással menekültem Adyhoz:
— A feleséged összetéveszt Tószögi Ivánnal. Ments meg, mert ha meghízom nálatok, tüstént kicipelnek megint a csatába.

Ady értette, hogy a tréfa mögött komolyabb elszántság is lappang. Ragaszkodás a „rossz bőrömhöz”, zörgő csontjaimhoz, beesett arcomhoz, a honnmarasztó, ideiglenes betegszabadságom egyéb nélkülözhetetlen kellékeihez. S a tejesbögréket sürgősen felváltották mindkettőnk örömére a borosüvegek…

[Forrás: Tabéry Géza: A csucsai kastély kisasszonya. In: Két kor küszöbén. Önéletírások. Kriterion könyvkiadó, Bukarest, 1970]

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ