Önéletrajzi dokumentumregény

Bezzeg Kajántón senki sem jár moziba. Nem is járhatott, hiszen nem is létezik. Sem színház, sem közfürdő, de még villany sem, miközben itt… Miközben itt csak lenyomok egy kapcsolót, s máris olyan világosság van, mintha tíz-húsz petróleumlámpa égne egyszerre.
– Egy héten egyszer, mert csak egy mozink van. Viszont azt mondják, nemsokára építenek még egyet, és akkor majd az ottani filmeket is megnézem.
– Ennyi pénzed van?
– Mikor van, mikor nincs. Amikor nincs, legfeljebb bekuncsorgom magamat.
– A moziba.
– A moziba.

Az egykori munkáskaszinó

Erre már én is felkaptam a fejemet.
– És beengednek?
– Próbáld ki te is, és meglátod. A jegyszedőt Barbu bácsinak nevezik. Egyedül két dologra kell vigyázni. Szólítsd te is mindig Barbu bácsinak. Ez mindig beválik. Kettő: csak akkor kérezkedj be, ha vége a jurnalnak. Csak azt ne kérdezd, miért pont akkor, mert gőzöm sincs.
– Értem, vagyis nem értem. Mi az, hogy jurnal?
– Híradó, kis tökmag. Nyomás vissza a központba! Hátha meghív a cukiba egy barátom.
Ügyes fiú ez az Albika! – állapítottam meg fokozódó elismeréssel magamban. Így vagy úgy, de mindig eléri, amit kieszel. Na és románul is tud. Meg németül – jutott eszembe. Ugyanis olyan zárdában tanult, ahol németül is tanítottak a Ferenc-rendi nővérek. Biztosan ebben a zárdában, vagyis most már iskolában tanulok majd én is, ha kijárom az óvodát – álltam meg egy monumentális, kétemeletes épület előtt.

Az iskola (1-8 osztály)

– Ez a magyar iskola?
– Aha.
– Te mi leszel, ha nagy leszel?
– Marsall. Olyan, mint Vorosilov. Láttad, mennyi kitüntetése van?
– Sok?
– Tele van vele a zubbonya, de ha isten megsegít, nekem még több lesz.
Az utcán rengeteg ember tolongott. Vasárnap és szép idő lévén, ami Petrozsényban elég ritkaság, inkább csak sétáltak. A cukrászda körül is többen lebzseltek, köztük Albi egy-két iskolatársa, barátja. Némelyek bementek, csupán a bátyámat nem invitálta ezúttal beljebb a kutya sem.
– Hogy az a…! Várjatok csak, lesz még marsall belőlem, és akkor…
– Felrobbantod Petrozsényt?
– Nem, dehogy, csak pomanăra* hívnám Petrozsény minden szegényét, odaültetném a főutca két szélére, és mindenkinek azt hozatnék, legyen az torta, hús, akármi, amit a szeme-szája megkíván.
Hű, de szép szavak! Meg is tapsoltam lelkesen, utána meg nem hittem a szememnek, amikor pár héttel később kikapta tolltartóját a kezemből.
– Ki engedte meg, hogy hozzányúlj a holmimhoz? Többet ilyet ne csinálj, mert levágom a kezedet – dörrent rám, ahogy a natata szokta, amikor valamiért begurult.
– Ejnye, Albika, hogy beszélsz te az öcséddel! – fedte meg anyám szelíden.
– De ez az én tolltartóm, és ami az enyém, ahhoz csak én nyúlhatok.
Csakugyan: már előzőleg is észrevettem, hogy neki külön tányérja, villája, pohara van. Tovább megyek: helye is az asztalnál, ahova csakis ő ülhet. Eleinte nem vettem komolyan, még mulattatott is a faksznija, amíg rá nem éreztem, hogy mindez nem múló szeszély, hanem szabály, a kiváltságosak előjoga, amit nekem, tetszik, nem tetszik, tiszteletben kell tartanom. Így aztán az övé volt a trotineta (roller), nem nyúlhattam a labdájához, ingjéhez, de még a ródlihoz, korcsolyához sem, hacsak nem adott rá engedélyt.
– Azért ez nem igazság, elvégre testvérek, és úgy lenne méltányos, ha mindenüket megosztanák egymással – méltatlankodott olykor édesanyám.
– Miért, én mást mondtam? De még ennél is jobb lenne, ha néha te is vásárolnál ezt-azt a fiadnak – vágott vissza egyszer a najma.
Ez övön aluli ütés volt, mert hiszen nagyon jól tudta, milyen irgalmatlanul keveset keresnek a tanítók. Édesanyám nem vitatkozott vele, ráhagyta. Mint általában, valahányszor összeszólalkoztak valamin. Édesapám el is marasztalta őt annak idején emiatt, és a naplójában hol nyu­szinak, hol gyenge jellemű, befolyásolható asszonynak nevezte. Van benne igazság, mert valóban ritkán állt ki mellettünk. De kiállt, és akkor ő sem engedett ám a negyvennyolcból. Olyan­kor hetekig, hónapokig haragszom rád-ot játszottak, bezárkóztunk egy szobába, és éltük a magunk külön életét. Nagymama Albival, édesanyám velem, amíg újból ki nem békültek.
– Nem ismerek rád, kislányom – ógott-mógott ilyenkor natata. – Te régebben sokkal szófogadóbb jány voltál. Igaz, hogy most asszony vagy, de az anyád akkor is az anyád, akinek engedelmeskedned illene.

(Folytatjuk)

* Momârlan szokás, mely szerint minden évben egyszer megvendégelik a környék szegényeit.