Székely János  Válogatott verseim elé című, testamentumnak tekinthető bevezetőjében költeményeinek egy részét megtagadja. „ Kijelentem: – írja – ezt és csakis ezt a „költői korpuszt” tekintem a magaménak,” a többit, bár ő írta, nem tartja a magáénak. Szégyellhette az 1962-ben megjelent Küldetések c. kötetének néhány versét és még ki tudja hányat. Mások is, sokan kellene hasonlóképpen végrendelkezzenek. Még találkoztam egyszer egy szinte azonos megfogalmazással. Élete utolsó éveiben többször is meglátogattam egykori nagyra becsült tanáromat, Izsák Józsefet – nyugodjon békében –, és ő is így nyilatkozott. A tegnap, 2014. március 9-én az ETV-ben Bodor Pál volt az egyik kommentátora a magyar írókról összeállított filmepizódoknak. Őszintén bevallotta, hogy sokszor olyan kompromisszumokat kellett kötnie a hatalommal, melyek sértik az emberi büszkeséget…  Ha élne a szerencsétlen sorsú Szilágyi Domokos, sejtem, megtagadná – többek között – a következő verssorait is:”…tizennyolc millió kéz tevékenységét/hangolja egybe/az okos agy:/a párt”/(Álom a repülőtéren,1962). Szegény Szabédi sem lenne büszke arra, hogy A magyar ritmus formái (1955) c. – egyébként kiváló szakkönyvében – isten tudja hányszor – ismételgeti az idealista és materialista ritmuselméletét. Számos hasonló, a politikai hatalomnak hízelgő írói megnyilvánulást sorolhatnék föl. Már egy vers, egy prózai mű címe is a szerzőjéről beszél. Például egy olyan  írásmű címe, mint az „Anyám könnyű álmot ígér” – szerintem – kedveskedés a hatalomnak. Az anyaországi író-költő társadalomban is elég sok hasonló jelenségre figyelhetünk föl. Juhász Ferenc himnuszos hangnemben beszél a kelet felől érkező szabadságnak, a szovjet-orosz megszállásnak az 1978-ban megjelent „Csikóellés” kötetében. Ének a hazámról c. versében a következőképpen dicsekszik: „ De ím, a fehérlő csontok mezejére,/elsöpörve a sötétség-hordát,/keletről jött, miként a nap,/ szabadságod Magyarország!/” Persze, örömszerző kivételek is vannak, de most nem erről beszélünk. Vagyis a tollforgatók politizáltak, tévedtek, de a többségük nem ismeri el a tévedését, hallgat és „mosakodik,” vagy elismeri, de nem vállalja, mert – mentegetőzésük szerint – kényszerhelyzetben használta a pennáját. Erre azt szoktam mondani, hogy minden megmagyarázható, de a bizonyítás, még ha hiteles is, gyanút ébreszt.  Ezekre a sajnálatos tévedésekre, jelenségekre fölfigyelve több kérdés válasza zaklatja a magamfajta tollforgató elméjét.  Az egyik: elfeledhetők-e azok az írások, amelyek nyomtatásban megjelentek?  Nem hiszem. Ezek történelmi dokumentumok lesznek. Nem egy-két személyről, hanem sérült lelkek millióiról beszélnek.  Ők ezeknek a sérült millióknak a képviselői voltak. Ezek az írók-költők azon százezrek és milliók közé sorolhatók, akik így-úgy, rövidebb vagy hosszabb ideig, tapssal vagy éljenzéssel, versekkel vagy szobrokkal, festményekkel vagy zeneművekkel – kényszerből vagy önkéntesen- azt a bizonyos politikai rendszert vagy vezérüket hozsannázták. A tévedést viszont vállalni kell. Az írásmű mihelyt nyomtatásban is megjelent már több mint magántulajdon. Köztulajdonná válik. Szerintem az ilyen írói testamentum, mint a Székely Jánosé- bár költőként is sokra becsülöm – érvénytelen, de erről sokat beszélhetünk. Jóváhagyhatják vagy ellenezhetik a véleményem.  A másik kérdés: politizáljon költő?  Szerintem igen, politizáljon, de hogyan?  Ártalmasnak, íróemberhez, művészhez méltatlannak tartom az olyan politizálást, amely szétveri a közösségeket, megosztja a nemzetet. Az íróember legyen egyszemélyes párt, a közösségek összetartását, a nemzet egységét képviselő személy, személyiség. A jó politizálás az alkotást értékesebbé teheti. (Balassi, Petőfi, Ady, bár volt egy darabont korszaka). Személyes tapasztalatom arról beszél, hogy a romániai magyar politikusok szétverték a helyi közösségeket. Kellemetlen volt hallanunk, hogy a tavalyi  Székely Szabadság Napján egyik politikai vezetőnket, ismert költőnket nemcsak árulónak nevezték – igaz csak  kevesen-, hanem egyesek még azt is hozzáadták, hogy föl kell akasztani. És az ehhez hasonló jelenségek mindegyre megismétlődnek. A harmadik kérdés: miként értékeljük az ilyen írókat, művészeket? Szerintem a jó alkotás túléli a szerző politikai tévedéseit. Amikor az író politizál, a tévedések útján jár, de az igazi művészetet még az árulás sem homályosíthatja el.