Önéletrajzi dokumentumregény

Natata! Ha rá gondolok, mindig három dolog jut eszembe. Az első háborús viszontagságai az orosz fogságból, amiről olyan színesen tudott mesélni, hogy még a Kajántón hallott mesék­nél is szívesebben hallgattam. Tőle tanultam az első orosz szavakat is: nyet, dáváj, hárásó, bá­risnyá. Annál jobban untam azonban az olyan frázisait, mint: a kicsinek hallgass a neve, ha üt­nek, fuss el, ha adnak, vedd el, szemérmes koldusnak üres a tarisznyája stb. Különösen az első intelmét (a kicsinek hallgass a neve) vette komolyan, ellentétben velem, aki inkább az őszinteséget, a szabad véleménynyilvánítást részesítettem előnybe. Édesapám mindenesetre erre tanított. Lett is belőle baj, vita tömérdek, ami rendszerint azzal végződött, hogy hol a natata, hol naj­ma nyúlt a nadrágszíjhoz, seprűhöz.
– Megállj, te kis szaros, most megkapod a magadét!
Volt eszemben megállni! Úgy elillantam, mintha puskából lőttek volna ki. Ők utánam, így hajkurásztak, kergettek, amíg el nem kaptak, és csakugyan megkaptam a magamét. Én összeszorítottam a számat, és hallgattam ahelyett, hogy megbántam volna a bűneim.
– Micsoda csökönyös drăcuşor [román: ördögfióka] – bőszült fel ettől még jobban a dédapám. – Kérj bocsánatot, vagy szíjat hasítok a hátadból.
Nem kértem, mire addig adjusztált, amíg el nem sírtam magamat.
– Csitt! Egy mukkot se! – üvöltött magánkívül rám, és ha nem hagytam abba, tovább vert.
Hogy hol volt édesanyám ilyenkor? Ez sem rossz kérdés. Talán házon kívül, vagy megbújt valamelyik sarokban? Talán, elég az hozzá, hogy egyszer sem vett ki az öregek kezéből. Hoppá, most hazudtam, mert egyszer igenis előfordult, amikor édesanyám helyett véletlenül édesapámat hívtam segítségül. Erre megnyikordult az ajtó, és édesanyám lépett a szobába. Odaszaladt hozzánk, kikapta natata kezéből a nadrágszíjat, és ismét… külön szobába költöztünk.
Idővel annyiban változott a forgatókönyv, hogy már nem is szobába, hanem teljesen különálló lakrészben szigeteltük el magunkat a najmától, mert akármilyen befolyásolható és nyuszi volt is édesanyám, hébe-hóba ő is csak fellázadt. Hely akadt bőven, hiszen az udvaron négy helyiség, amolyan kamarafélék közül is választhattunk. Régen még több is volt, merthogy a natata tehenet is tartott, annak meg, ugye, istálló is jár. De az, mondom, régen volt, úgyhogy mire megjöttem, már csak egy disznóól facsargatta a nagymama orrát cefetül. Ami engem illett, ki nem álltam az öreglányt, ugyanakkor féltem is tőle, így aztán valahányszor sikerült kiszabadulnom a kezéből, estére már vissza sem mentem aludni. Volt az udvarunkon egy deszkából összetákolt, padlásos szeneskamránk. Oda bújtam, ez lett az én szükségszállásom, ami nyáron még elcsúszott, annál jobban dideregtem benne azonban ősszel, a télről nem is beszélve. A réseken befújt a szél, az ágyként használt deszka is irtó kemény volt. Ehhez járult az éhség, merthogy ilyenkor enni sem kaptam ám, bár éppen kaphattam volna, ha bocsánatot kérek natatától, najmától. No, arra várhattak, ehelyett igyekeztem minél lakályosabbá tenni a padlásom. Kipp-kopp, kipp-kopp, bedeszkáztam a réseket, kis ablakot vágtam a kamrába, még szőnyeget, takarót és petróleumlámpát is szereztem, hogy lássak is esténként. Ennek ellenére, megvallom, majd megfagytam reggelig. Hiába, nagyon hidegek voltak azok az éjjelek ott a Paring tövében. Ennél nagyobb zűrt okozott az evés kérdése, merthogy enni is kell ám az emberfiának. Édesanyámra sajnos nem számíthattam. Hozott ugyan néha egyet-mást a ketrecbe, de a legtöbbször színét sem láttam az udvaron. Valószínűleg félt a najmától, de az sem kizárt, miszerint mindketten ugyanazokat a nevelési elveket vallották. A dolgot úgy oldottam meg, hogy … Koldultam? Még rosszabb: loptam, hölgyeim és uraim. Tyúkot egy-egy udvarról, gyümölcsöt a piacról, kenyeret a péktől. Csak vicceltem! Dolgoztam, kérem, dolgoztam: hor­dároskodtam a pályaudvaron, bevittem az emberek fáit, szenét az utcáról vagy hazatalicskáztam a magazint. Tessék? Hogy most is csak viccelek? Hiszen a magazin jelentése képes újság, bolt vagy raktár, ugyebár. Hogyan talicskázhattam hát bárhova is ilyesmit? Egyszerű: a mi családi szótárunkban a magazin azt az alapvető élelmiszert is jelölte, amit a jegyrendszer idején biztosítottak a városnak, nevezetesen lisztet, olajat, cukrot, szappant… Megjegyzem, vállaltam én munkát máskor is, különben milyen pénzen vehettem volna például egy-két perecet, fagylaltot, mert amennyit édesanyám adott időnként, azzal legfeljebb hetenként egyszer mehettem moziba. Szóval nem volt könnyű helytállni, sokszor majd leszakadt a kezem a rabá­ról [román: talicska] Nem is igen bírtam ki pár napnál, és a hidegtől, éhségtől megtörve gyakran már három nap múlva visszasompolyogtam a lakásba. Nagyanyám úgy tett, mintha nem látná, vagy már elszállt a haragja, a lényeg az, hogy ilyenkor rendszerint már nem bántott.

(Folytatjuk)