Önéletrajzi dokumentumregény

– Isten hozott a Nagy Házban! – köszöntött Albi gúnyosan. – Ilyen hamar meguntad a csavargást?
Várjál csak, várjál, kerülsz még te is a ketrecbe – jósoltam meg leverten, aztán csak bámultam, amikor csakugyan megtörtént.
Fura egy nagymama – mondaná erre valaki. A vejét gyűlölte. Rendben van! Lányát terrorizálja. Nincs rendben, bár bizonyos fokig ez is érthető. De hogy kerül a képbe Albi, akit csecsemőkora óta ajnároz? Őszinte legyek? Nem tudom, elég az eléghez, hogy attól kezdve felváltva látogattuk a hiunkat.

Iskolában

A Román Kommunista Párt megalakulásával (1948) minden hatalom az RKP kezében összpontosul, ezzel kezdetét veszi a társadalom szovjet mintára való átalakítása. Államosítják a legfontosabb gyárakat, bankokat, bányákat, iskolákat, átszervezik az ipart, kollektivizálják a mezőgazdaságot, és teljesen új alapokra helyezik az állami intézményrendszert is. Az állam feje, I. C. Parhon, miniszterelnöke egyelőre ugyanaz a Petru Groza, aki a királyt 1947 telén le­mondásra kényszerítette.

Főutca a központban

Mialatt ilyen és ehhez hasonló változások zajlottak az országban, megkezdtem, illetőleg folytattam az én, immár második birodalmam feltérképezését. A központot már az első hetekben kiismertem, utána következett a Kolónia, Kálvária, Paring-hegység, majd óvodai, iskolai tapasztalatok.

A Páring

Az elemivel nem volt gond. Jól tanultam vagy csak a jegyeim révén tűntem ki, meg nem tudnám mondani. De miután édesanyám is ugyanabban a suliban tanított, erős a gyanúm, hogy inkább az utóbbi feltevésem helytálló. Kiváltképp, amikor édesanyám osztályába kerültem! Csillagos egyes voltam mindenből, emellett szinte azt csináltam, amit akartam. Ha óra közben kedvem szottyant játszani, játszottam, ha beszélni, beszéltem, nevetgéltem, vagy sétálgattam a padok közt. Édesanyám csak, és csakis akkor szólt rám, ha túlságosan elragadtattam magamat, például ordítottam, verekedtem. Ám akkor is megúsztam egy ejnye-bejnyével, miközben jobbra-balra osztogatta a taslikat. Bal kézzel, tudniillik balkezes volt. Osztálytársaim morogtak. Naná, ki hagyná ezt szó nélkül. Aztán megszokták, és attól kezdve mindenki az én kedvemet kereste.
Jancsi megérkezése, ha lehet, még több mozgalmasságot hozott az életünkbe. Eddig nagyapónál lakott, kijárt hat osztályt, aztán neki is Petrozsényba kellett jönnie. Emlékszem, hébe-korba mi is meglátogattuk Csáváson, és igencsak ámultam-bámultam, mekkora birtoka van édesapám apjának. Huszonöt hold, harminc, valami olyasmi, tele gyümölcsfákkal, napraforgóval, dinnyével, szőlővel, amíg a szem ellátott. Nem csoda, hogy 48 után kuláknak minősítették. Nem vették ugyan el a birtokát, de cserében olyan terménybeszolgáltatásra, illetve rendeletek betartására kényszerítették, aminek, ha megszakadt, sem tehetett eleget. Ehhez járult a folytonos megfélemlítés, vallatás, perek, kényszermunka. Ezt elkerülendő sok ököl [a kulák szó egyik magyar jelentése], tehát nagy­apó is elbujdosott otthonról. Némelyek külföldön, mások egy-egy rokonnál, barátnál húzták meg magukat. A kényszermunkát azért így sem úszta meg a nagyapám, végül ugyanazt tette, amit a többi megfélemlített „osztályellenség”: átengedte házát, földjét az államnak. Ilyen körülmények között ésszerűbbnek látszott, ha Jancsi bátyám is odébb áll egy házzal, amíg ismét normalizálódik az életünk. Így került Petrozsényba, najma védőszárnyai alá, hogy úgy mondjam. Hoppá! Hárman egy helyen! Ilyen sem igen fordult elő velünk az utolsó tíz évben.

(Folytatjuk)