Önéletrajzi dokumentumregény 

Albi pont ekkortájt járta ki a kötelező hét osztályt. Ezután – a családi kupaktanács határozata értelmében – mezőgazdasági szakiskolába íratták. Alig telt el azonban néhány hét, már haza is tanácsolták az orvosok, tudniillik Albi nem bírván a bentlakásokra jellemző előírásokat, fegyelmet, egyik sokkot kapta a másik után. Addig-addig toporzékolt, őrjöngött, amíg vissza nem hozták saját ágya, széke és tányérja mellé a Calea Romană utcába.
Ezután sokáig nem láttam viszont a padláson. Helyette beköltözött Jancsi – tisztességet tanulni. Csakhogy ő már akkora falat volt, hogy édesanyánkon kívül egyikünk sem tudta lenyelni. Kezdjük a sort… Kivel is? Talán najmával. Mint az előzőekből kitűnik, özv. Katona Istvánné meglehetősen katonás alkat volt, aki körülbelül úgy születhetett a világra, mint Pallasz Athéné, vagyis teljes fegyverzetben, sisakkal a fején, karddal és lándzsával a kezében. Valamikor volt egy kis szabóműhelye, mindjárt az első szobánk, mely közvetlenül az utcára nyílt. Itt varrogatott a férjével, halála után pedig egymaga, aztán belépett a kooperatívába (szö­vetkezetbe), de itt sem találta meg a számítását, ezért két év múlva onnan is kilépett. Azontúl haláláig feke­tén kereste a kenyerét. Dicséretére legyen mondva keményen, látástól vakulásig dolgozott, s csupán ebéd után ejtőzött, de sohasem többet fél óránál. Emellett főzött is a családnak, egyszó­val megérdemelte volna, hogy tiszteljék. Csupán az volt a bökkenő, hogy ő ezt ki is követelte magának, és tiltakozni sem lehetett az ellen, amit egyszer kimondott. Anyám éppen megtehette volna, de elég ritkán élt ezzel a lehetőséggel. Albi dettó, miközben én már rebellisnek számítottam. Akkor jött Jancsi a maga jól ismert grimaszaival, melyektől már az apám is jó párszor bepöccent, és az öreglány azontúl már naponta tépdeste a haját mérgében.
– Kifelé a házamból! Mindjárt széttaposlak, te svábbogár!
Szóval szörnyen pipás volt rá a nagymama. Én viszont felnéztem a bátyámra. Egyszerűen levett a lábamról a biztonsága, fölénye, s tán még ma is csodálnám, ha a főlénye parancsolgatássá és fennhéjázássá nem változik. Az már csak a jéghegy csúcsa volt, hogy folyton füllentett, és naivitásomat kihasználva át is ejtett némelykor. Amikor felróttam neki, csak pillogott, mint a miskolci kocsonya.
– Te tisztára hülye vagy. Elhiszem, hogy te szoktál hantázni, de én egyszer se. Itt süljön ki a szemem, ha hazudok. Na jó, ritkán. De ki mond mindig igazat?
Tíz évvel később így vallott erről Marosvásárhelyen Nagy Albert nagyapám.
– Talpraesett, jófejű gyerek volt. Egyet nem szerettem benne: túl sokat füllentett. Pedig be hányszor eltángáltam emiatt.
De meggyűlt a baja Jancsinak Menekes nagytatával is, aki az egész családban a legrabiátusabb rokonnak számított. Ő aztán nem sokat mérlegelt, előbb ütött, utána kérdezett, úgyhogy ajánlatos volt nála már az első ingerültebb szóra felhúzni a nyúlcipőt. Ez történt Jancsival is egy ködös októberi délután, és az öreg bizony jól megkergette az udvaron.
– Állj meg, drăcuşor, hadd hasítsak szíjat a hátadból! – kiáltotta, s a következő pillanatban akkorát esett a köveken, hogy tüstént kórházba kellett szállítani.
Megműtötték a térdét, majd egyéb komplikáció nem lévén pár nap múlva ismét hazaengedték. Nos, hibáztak, mert mégsem stimmelt valami, így megint csak meg kellett műteni.
– Átkozott, kölyök, megnyomorítottad az apámat! – szitkozódott nagyanyám.
És valóban: a seb sehogy sem gyógyult be, ezért le kellett vágni a tata egyik lábát sürgősen.

(Folytatjuk)