Megint katonavonat…

Ezúttal harmadszor mentem a frontra. A háború már harmadik évébe fordult. Megint ott ültem a vegyes vonaton, amely huszonhat teherkocsiból, két személyvagonból és hétszáznyolcvankét frontra küldött emberből állott, magamat is beleszámítva. Mikor vonatunk Csáktornyánál elhagyta Magyarországot, és Polstrau felé robogott, csattogott, önkéntelenül rajtakaptam magam valami eddig még sose tapasztalt szorongó érzésen. Ez az érzés előbb megdöbbentett, majd erősen gondolkodóba ejtett. A szerb frontra komor eltökéltséggel, a megalázottak naiv és szent felháborodásával mentem. Tavaly a Kárpátokban — a magyar síkságra vezető utakat hatalmat megvető önbizalommal védtem az orosz csapatok előtt. Volhyniában a győző gondtalan megelégedését éreztem. Idegen, hódított földet tapostam … Most újra a frontra mentem, ezúttal az olasz frontra — Doberdóba. Marcangoló gondolattársítások szorították a szívemet. Hiszen ezen a vonaton utaztam én már máskor is… Hová? Itáliába? Mikor? Ezelőtt három évvel — jaj, de régen volt az. Békében.

És most — Doberdó…

Doberdó… Ugye furcsa szó. Van benne valami dübörgésszerű komorság. Nem tudom e szó etimológiáját, de meg vagyok róla győződve, hogy semmi különöset nem jelenthet, mint világszerte az egyszerű községi elnevezések.
Doberdó — egy krajnai szlovén falu neve. Egy akkor földig rombolt, kihalt falué, és a faluhoz tartozó határé. Mert éppen a határ a fontos. Doberdó falu a hozzátartozó határral, egy lapos, tíz-tizenöt kilométeres, köves fennsíkkal, egyik legvéresebb pontja volt az olasz front — isonzói szakaszának. Doberdó — magyarul úgy hangzik: dob… doboló … Talán a véletlen folytán kapták fel ezt az elnevezést, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. Ott van például Polozzo falu, Vermegliano vagy Monte Falcone … De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a katonaság, mert ebben a szóban asszociálódtak azok a pergőtüzek, vérfergetegek, amelyekkel egybefonódik az Isonzófront tizenkét csatájának emléke.

Doberdónak már tizenöt végén is eléggé gyászos reputációja volt a hadseregben. De tizenhat elején ez az elnevezés már egybehangzó volt a halálmezővel.

Furcsa volna, ha azt kérdezné tőlem valaki, írjam le, milyen ez a fennsík — most békeidőben… Van-e Doberdóban templom, a templom előtt piactér, valami nevezetes régi kápolna vagy füstös elő-szobájú falusi kocsma .. . Vagy azt kérdezné, milyen az utca — és hogy lehet kijutni a határra… Én a legnagyobb zavarba jönnék — pedig öt hónapot töltöttem ezen a vidéken.

Ellenben a legnagyobb könnyedséggel el tudom magyarázni a térképről, milyen volt a háborús képe annak a tájnak. Itt jön a fedett út — Opácsiaszeló-tól —, eddig a volt folyómederig a Cotte lábánál. Innen szélesebb formájú futóárkok vezetnek, amelyekben egy málhás állat nyugodtan elmehet. Ez a futóárok elvezet a lerombolt falu északi sarkáig. Itt van a falu épen maradt vagy megerősített pincéiben a frontszakasz gyalogsági és tüzérségi lőszertára. Már persze — a közvetlen tűzvonal mögötti etappal. Az élelmezési hadikészletet is itt tartja a parancsnokság. Idáig jönnek a termoszokkal megrakott jámbor mullák éjszakánként — ide jönnek ki „hatra” az ügyeletes szakaszok, akik a lövészárkokba továbbítják a töltényt, feketekávét, kézigránátot és a székelygulyást, építőanyagokat, postát, kötözőszert, parancsot.

A posta nem találja meg a címzettet, de a parancsnak mindig akadt teljesítője, és a székelygulyás sem maradt gazda nélkül. Doberdótól, mint egy gócponttól, négyfelé is ágaznak a ravaszul kiépített futóárkok. Innen megy balra egy árokút a vermeglianói állásokhoz, a 104-es sotehoz. Egyenest délnek a szürke kőkáosz közepette terpeszkedik formátlan, púpos horizontjával a Monte Dei-Sei-Busi — vagy, ahogy mi nevezzük — Monte Klára, aztán egészen jobbra a komoly emelkedésű Szent Martine alatt a polozzói állásokhoz kanyarog a kőbe vágott, robbantott és homokzsákokkal, kőhányásokkal álcázott futóároktömkeleg.

Ezt mind le tudom olvasni a haditérképről — pontosan magam elé képzelem a leégett nyári lakot a forgáccsá lőtt ligetben … a hatalmas temetőgödröket. Alazzo alatt a tüzérállásokat és minden apróbb hajlását a terepnek, amely mögött fedezve érzed magad az ellenség gépfegyver- vagy ágyútüzétől… Sőt… nemcsak ezt. .. Egész jól visszaemlékszem a doberdói szakasz föld alatti térképére is — amelyet sok éven át, de a lehető legnagyobb felületességgel állítottak össze a wieni hadügyminisztérium hadigeológiai expedíciói, amelyek ezekben a szlovén és olasz falvakban vidáman töltötték el vezényleti idejüket. Itták a nehéz isztriai borokat, költötték az óriási napidíjakat, de azt, hogy hol van a lapos hegyoldalakban a sok természetes barlang, a jurakövek alatt csobogó erek és folyócskák — azt biz ezek az urak úgy jelölték meg a térképen, mint ahogy a sporttúrázó középiskolások fel szokták jegyezni a népnyelv egy-két bájos anekdotáját…

Pedig ezek a barlangok, föld alatti folyócskák nagy szerepet játszottak ám a kövek között dúló harcban …

Szóval 1916 elején egy sebtiben összecsapott sürgős menetzászlóaljjal az olasz frontra kerültem, ahol éppen a negyedik isonzói csata dübörgött végig Doberdón… Fél létszámos századokat, agyongyötört stábokat és teletömött barakk-kórházakat találtunk a fronton. A tömegsírok színültig teltek, és a klórmeszes osztagok csákányt és lapátot ragadtak, és újabb sírokat készítettek jó kincstári előrelátással. Én az isonzói hadsereg második honvéddandárjának szapőrzászló-aljába kerültem. Szapőr? Milyen szapőr is voltam én? Filológiai tanulmányaim „kiegészítésével”, a háború viszontagságai közepette, többek között elvégeztem egy ,,schnellsieder” szapőr- és robbantókur-zust is. Az olasz fronton ez nélkülözhetetlen specialitás volt. Zászlóaljam éppen bent volt a tűzvonalban valahol Pedigola alatt.
Harmadnap az opacsiaszelói barakktáborban szemtől szembe találtam magam a társasággal. Fürdés után voltak, kiberetválva. Egész tűrhető külsejük volt. Csak sokukról már leszakadozott a nadrág. Különösen térdben. De ők, úgy látszik, ezt természetesnek találták. Legalábbis senki sem látszott erről tudomást venni. Spitz hadapród, a helyettesem rózsaszín, duzzadt, kövér, de felette mozgékony gyerek volt. Egész fiatal hadi diák. Tréfás frontzsargonban jellemezte az embereket.

— Gál, az kérem nem Gál szakaszvezető, az Gál papa … mindenki így hívja . .. így hívta szegény Tusai Balázs hadnagy úr is.
— Az elődöm?
— Igen. Ezelőtt két héttel esett el egy véletlen robbanástól. Nagyon szerette a hadnagy úr sajátkezűleg elhelyezni az aknákat…

Gál szakaszvezető salgótarjáni bányász volt. A dandárban első robbantó és kiváló kőfúró… Az osztag szolgálatvezető altisztje.

Nagyon meg voltam elégedve a társasággal. Az osztag az egykedvűség álarca mögött idegesen fürkészte, ki vagyok — mi vagyok. Ravasz, tisztet mérlegelő katonaszemek tapogatták fiatal, kissé sápadt arcomat, hetyke kis angolos bajuszomat, hadnagyi csillagomat és azt a három hadikitüntetést, amelyet még önkéntes altiszti és tiszt jelölti minőségben verekedtem ki magamnak a háború különböző frontjain. Igyekeztem nyugodt, frontjárt, tapasztalt parancsnok benyomását kelteni. Különböző szakkérdéseket adtam fel. Érdeklődtem az osztag gazdasági és anyagi felkészültsége iránt, és igyekeztem okosabbnak látszani az alantasaimnál.

Jó, barátságos tónusban váltunk el, és elindultam Spitz hadapród társaságában a tiszti menázs felé, ahol a pihenőre rendelt zászlóalj és az újonnan jött menetzászlóalj tisztjei tartották hangos, kissé túl hangos ismerkedőjüket. A tiszti étkezdében meglepetés ért. Az ablaknál, egész különváltan a zsibongó társaságtól, egy főhadnagy profilja vonta magára a figyelmemet. A főhadnagy, úgy látszik, a postáját olvasta. Nagyon bele volt merülve egy levélbe.

— Főhadnagy úr, tanár úr… Arnold … te itt, és mióta?
— Negyedik hónapja … — mondta Schik, és fel sem nézve az olvasásból, kezet nyújtott. — Szervusz. Már értesültem róla, hogy megjöttél, a zászlóaljparancsban láttam a nevedet.

Arnold olvasott tovább, én meg elkaptam a kezét és vadul megszorítottam. Örömömnek — úgy éreztem — nincs határa. Arnold, az én ifjúkorom felnőtt barátja, egyengetője, drága pajtásom, öreg cimborám volt, akitől a háború már második éve elválasztott.
— Ez aztán a találkozás … Ez óriási… Te Arnold, hát tényleg te vagy?
— Légy egészen nyugodt, én vagyok — mondta a tanár egykedvűen. — Ha tudni akarod, szeretném, ha nem én volnék, de sajnos … — és haragosan vállat vont…

[Forrás: Zalka Máté: Doberdó.  Dacia, Kolozsvár, 1976. Tanulók Könyvtára]

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ