Ez lett a vége

(Részletek)
…[1918] Február 27-én dél-tájt érkezett Czernin [a bécsi külügyminiszter – sz.m.] Focsaniba. Ez a kis város hadtápállomás volt, az ilyen helyek jellegzetes, egyenruhába öltözött civil-sürgésforgásával, németnyelvű ucca- és tilost jelző feliratokkal, hadtápkönyv-kereskedésekkel, melyek a lipcsei pincék legócskább selejtjét próbálták rásózni a vevőre, mozikkal, fürdőkkel és fertőtlenítő-intézetekkel, s mindez, mint valami nem túlságosan sűrű mészhabarcs nyomta rá bélyegét a soktornyos városra. A románok elmenekülése után nemcsak az idevalósi zsidók tértek vissza újra, de szép számmal jöttek új zsidók is: egyszerre csak innen is, onnan is előszivárogtak, mint földből a talajvíz. Így hát hamar híre terjedt, gesztikulálva és torokhangon adták tovább, hogy Czernin átutazik itt. Csakhamar mindenki tudta a tarkán zsibongó széles uccákon: a szemüveges írnokok, a front peckes bevásárlói, a rikítóra festett hölgyek és a napsütötte szép parasztasszonyok, Czernin itt is látta, hogy a németek rendet teremtettek, mint Brest-Litowskban s általában mindenütt, ahová betették a lábukat, de kételkedett benne, hogy a nép különöskép megszerette volna ezeket a rendcsináló német őrmestereket, akik mint valami kisistenek uralkodtak mindenfelé. Mintha csak azt mondta volna ezeknek a kis zsarnokoknak az arca: látjátok, úgy éltetek itt eddig, mint a disznók, de aztán jöttünk mi, fürgén, egy-kettő, tüstént el kellett takarítanotok az orrotokig érő szemetet és most végre félig-meddig emberi formátok van, Lengyelországban ugyanezt csinálták, roppant buzgalmukban legszívesebben minden gyereknek segítettek volna orrot fújni és felszárogatták volna a pocsolyákat is. Aztán sehogy se tudták megérteni, hogy a lengyelek mindezt csöppet se fogadják hálásan. Czerninre itt, Romániában is, kissé kényelmetlenül hatott ez a félig katonai, félig kereskedőkörnyezet.
A német parancsnokság a grófnak néhány autót bocsátott rendelkezésére és egy-kettőre nekivágtak a Seret mentén felfelé, a hadállásokhoz. A folyó felől jeges szél fújt, a hegyoldal szöllőit véges-végig hó borította. A hóban már kirajzolódtak az állások sokfelé ágazó vonalai, a téli szél a vizelet átható szagát egész az országútig sodorta. A kocsiknak szabad útjuk volt, az állig beburkolózott őrszemek tisztelegtek és a szürke autók után bámultak, melyek kürtjelek közt, fehér zászlót lengetve, haladtak útjukon. Hála Istennek — nemsokára itt lesz már a béke, az ember újra hazakerül és nem kell majd őrt állnia itt az Isten háta mögött, Czerninnek, a politikusnak és államférfiúnak, büszke mosoly játszott a szájaszélén, mikor kocsija elhaladt a katonák-húzta drótakadályok között.

Odaát, a túlnani sötét vonalaknál, a szakadék másik oldalán, mely ma az egész világot két részre osztja, a lassan döcögő autókat kissé kirívó eleganciával öltözött román tisztek fogadták. Az urak folyékonyan beszéltek franciául, a román ezredes fiatal, feketeszemű, jóképű szárnysegédjének festve volt az ajka és messziről szaglottak róla a legkülönfélébb illatszerek. Hát, ami azt illeti, gondolta Czernin, a románok mindég kissé hangulat-emberek voltak. Ugyanazok, akik, mint követet szidalmazták és fenyegették, mikor megszakadt a diplomáciai összeköttetés, most, Bukarestben-jártában, a színházban zúgó tapssal fogadták és viharosan ünnepelték.

A román autó bekanyarodott, lassan haladtak el a szétlőtt Marasestí mentén, a románok nem nagyon siettek, mert itt volt az ő Marne-jük, Piave-jük, Montegrappájuk, itt volt az a vonal, ahol múlt év augusztusában vitézül kitartottak és minden támadást visszavertek. És akkor — ez a Kerenski-offenzíva idején volt — a románok egyedül küzdöttek, mert az oroszoknak más dolguk volt; naphosszat politizáltak. És odaát az a magas hegy, az az Odobesci, amely sok vérbe került a németeknek és a magyaroknak és kevés dicsőséget hozott rájuk. Látjátok — és most a románok ott vetették meg a lábukat a Moldvának ama kis csücskén, melyet majd minden Balkán-térképen elkülönítve jeleznek a sarokban, mert túlságosan északra nyúlik — ennyi maradt meg az országukból.

A Czerninhez beosztott vezérkari őrnagy röviden vázolta a grófnak a hadjárat lefolyását, de Czernin nem igen figyelt oda, érdeklődésétől kissé távol álltak a hadiesemények; mert, mint amikép a katonák a diplomaták szemére lobbantják, hogy rosszul készítették elő a háborút, a diplomaták viszont a katonák fogyatékos teljesítményeivel elégedetlenek. Bárhogy is vesszük, ma mégis csak kellemesebb lesz egy királlyal tárgyalnia, mint szőrszálhasogató zsidókkal és mialatt a vezérkari-őrnagy azt hitte, hogy napnál világosabban mondta el az ütközet lefolyását, Czernin gondolatban már valami hatásos bevezetővel foglalkozott, amely méltó lesz ehhez a találkozáshoz.

— Ez a király nincs valami írígylésreméltó helyzetben — jegyezte meg az őrnagy, amikor észrevette Czernin (baloldalt) szórakozottságát. — Nem is értem, miért nem mond le inkább a trónról. Hiszen valamikor a potsdami testőrségnél szolgált.
— Mit akar kérem — felelte Czernin —, az ilyen szegény alkotmányos király alapjában véve parlamentjének a foglya. A mostani király nagybátyja addig védekezett a politikai ügynökök ellen, míg a halál megváltotta attól, hogy hadat kelljen üzennie nekünk. Az unokaöccsének pedig nem volt hozzá ereje.
— Az angol asszony — vélte az őrnagy.
— Kissé merész dolog volna itt az uralkodó-családok körében nemzetiségekről beszélni — mondta Czernin. — A régi európai uralkodócsaládok — akárcsak a zsidók — valamennyien olyan korból származnak, amikor még nem voltak nemzetiségek. Ha sorra vesszük az európai uralkodócsaládokat, könnyen megérthetjük, amit mondok: Dánia — félnémet, Hollandia — Oraní ház, a Nassau-Dietzek oldalági rokonai, Belgium — Szász-Koburg, Görögország — Wíttelsbach, Bulgária — Koburg, Románia — Hohenzollern, — marad még Olaszország, Svédország, Szerbia, Spanyolország és Montenegró. A férfiágon kihalt Romanowok Holstein-Gotorpsok és 1725 óta kizárólag német hercegnőket vettek feleségül.
— Bismarck is nyilván erre célzott ezzel a mondásával: — Az orosz hordónak a mi számunkra nincs, csak dinasztikus feneke — felelte az őrnagy.
— Ha az utolsó orosz cárnő — folytatta Czernin —, fiát csak kelletlenül taníttatta németül, ezt csak a német kisállamok Poroszország iránti hagyományos ellenszenvének tulajdoníthatjuk, amely sohse halt ki sem a Hesseni, sem az angol Hannoveri házból. Talán mind e hercegnők között az egyetlen kivétel Carmen Sylva volt, akit könnyekkel a szemében kellett vigasztalnom és biztosítanom, hogy unokaöccse soha, soha nem teszi meg azt, amit férje, Károly, olyan állhatatosan megtagadott. No látja — és ha Wien nem intette volna le, ma a görög királyné lánya volna a szerb királyné — Vilmos császár egyik unokahuga. A montenegrói trónörökösné Mecklenburg-Strelitz lány volt és Albánia tiszavirágéletű királya a román királyné unokaöccse, Wied herceg. Amint feltűnik a láthatáron egy kis királyság, nyomban jelentkeznek rá a német hercegek, ma is mint hajdan, Finnországban, Kurlandban, Litvániában és tudjisten hol, merre még. A népek nem járnak rosszul e német hercegekkel, mert azoknak a vérében van a különválásra való hajlam és hamar elfelejtik származásuk helyét, bolgárokká, belgákká, románokká, oroszokká, angolokká válnak és példás uralkodók. Ennek híre van a népek közt. Amióta a Monarchia hanyatlóban van, a Habsburg főhercegnők nem olyan kapósak. Wien nem valami jó tapasztalatokat szerzett utolsó két államházasságával, mert Mária-Antoinettet férjével együtt lefejezték és Mária-Lujza férjét, Napóleont az angolok száműzték. Ameddig Olaszország — Metternich után — csak földrajzi fogalom volt, a legkülönfélébb olasz kisállamokba házasodtak bele a Habsburg főhercegnők, továbbá Spanyolországba és Portugáliába — szóval a katholikus udvarokba — és ezek közül is csak a nem nemzeti államok fogadták be a Habsburg főhercegnőket, mert ahová egy ilyen Habsburg-főhercegnő betette a lábát, ott a Habsburgok katholíkus, szigorúan nemzeti uralkodó-gondolatát képviselte — azt kellett képviselnie, mert bármilyen gyenge volt olykor ez a nemzetség egyes lányaiban és fiaiban, éppannyira nagy, emberfölöttien nagy volt mint törzs, megbonthatatlan egység mindazon dolgaiban, melyekre, mint család vállalkozott. A kor nem kedvez az effajta szemlélődéseknek, a demokráciák idejét éljük, minden az egyén, a maiak nem tudják, mi az a nemzetség, mert kevesen vannak olyanok is, akik valamely ősüket nagyapjukon túl számontartanák.
— Kegyelmes uramnak igaza van — felelte az örnagy —, ha a kérdést a maga egészében nézzük, igazán érdekes kép alakul ki.
— Ami pedig a többi katholíkus uralkodócsaládot illeti — a Bourbonokat, a Braganzákat és ezeknek a nemzetségeknek különféle oldalágait — nem sok szerencsét hoz a velük való összeköttetés, láthatjuk mai nap, mert anyaországukhoz való valamennyi összeköttetésük látszatvílágba vezet és már csak néhány, teljesen befolyás talán koponyában kísért tovább.
Czernin gróf örömét lelte, hogy ezekkel a célzásokkal azokra a nehézségekre és melléfogásokra utaljon, melyeket a Párma-Bourbonok idéztek elő, amikor összeköttetéseik segítségével a különbéke létrehozásán fáradoztak.
— Ezért nem vagyok a híve annak sem, hogy ezzel a román királlyal túl szigorúan bánjunk el — folytatta Czernin. — Bánom is én az angol asszonyt! De hiszen az Oroszországba származott német asszonyok is tehettek volna valamit Németországért, mint ahogy mind a két montenegrói hercegnő síkra szállt Szerbiáért. S még hozzá az egyik montenegrói asszony férje, Nikolaj Nikolajevics, Fríederíke von Oldenburg fia és IV. Vilmos unokaöccse volt. A német hercegi rokonságnak ez a messzeágazó hálózata talán hasznos is lett volna, sőt Németországnak, mint monarchisztíkus államnak, egyenesen konveniál, ha mindezeknek az udvaroknak nem lett volna vérében a birodalom elleni lázadás, melyet még csak szított a mostani német császárnak az az átkozott tulajdonsága, hogy a többi uralkodó-hercegeket elnyomja. Ön az imént a testőrezredet említette, ahol a jelenlegi román király szolgált. Hoffmann tábornok mesélte nekem Brest-Litowskban, hogy Hindenburg 1866-ban Rosberítznél egy halálra sebesült Hohenzollern herceg óráját magához vette, nehogy az osztrákok ellopják. Látja kérem — és ez a herceg a román király nagybácsija volt. És akinek az a véleménye, hogy 1870/71 nem szerencsét, hanem szerencsétlenséget hozott a birodalomra, arra is emlékezni fog, hogy ugyancsak egy, ugyanebből az oldalágból származó Hohenzollem szolgáltatott okot erre a háborúra azzal, hogy igényt tartott a spanyol trónra. Így van ez már — végre nagy nehezen trónra jutottak, példásan akarnak uralkodni Romániában, az első nemzedék hű marad német neveléséhez, a második már ingadozik, elfelejti a testőrezredet, amelyben nagybácsija elesett és ahol ő is szolgált.

Padureniben az autókból egy szalonkocsiba szálltak át, azon utaztak a felső Seret völgyében fekvő kis hegyi-állomásig, Racaciuniig. Czernin kinézett az ablakon és megjegyezte: — Ilyen gyors iramra csak a román mozdonyvezetők kapcsolnak rá. Ezt a népet nyughatatlansága, idegessége és vadsága különbözteti meg leginkább az oroszoktól — bukaresti tartózkodásom alatt is ez tetszett rajtuk a legjobban.

Racaciuni-ban pár percig várniok kellett a román udvari vonatra. Aztán Czernin egymaga ment át a király szalonkocsijába. A király némán nyújtott kezet a grófnak és hallgatagon, konok arccal ült le vele széniben. Czernin elnézte ezt a jelentéktelen külsejű embert, akinek arcvonásai oly erősen emlékeztették nagybácsijára, Károlyra, és eszébe jutott, milyen keserű órákat szerzett az öreg úrnak.

Amikor Czernin annakidején azt mondta az öregúrnak: — Az adott szó, adott szó, a szerződés szerződés. A becsület azt parancsolja felségednek, hogy szövetségesei mellé álljon —, akkor a szegény király sírva vetette magát íróasztalára és reszkető kézzel próbálta nyakáról letépni a Pour le Méritét, az érdemrendet, amire annyira büszke volt. Igen, az öreg király ebbe a fájdalmába halt bele és Carmen Sylva kevéssel rá, megtört szívvel követte. De ez az unokaöccs, akit egy angol asszony vezetett pórázon, ez mit se tudott az efféle kétségek-szaggatta lelki gyötrelmekről. Hiába szolgált a testőrezredben, csak a győzelem lehetősége izgatta. Most hát itt ült — és elvesztette a játszmát.

Czernin tudta, hogy Ferdinándnak (baloldalt) nehezére esik a beszéd, az audienciák alatt is némán ül a trónszéken. Jól vagy rosszul — a grófnak kellett tehát elkezdenie. Hozzá is fogott — kissé hanyagul és fölényesen.
— Nem azért jöttem, hogy kérjem a békét. Őfelsége, a császár és király megbízásából vagyok itt, aki Romániának a Monarchiával és a Központi hatalmakkal szemben elkövetett árulása ellenére kíméletes, enyhe feltételeket kíván szabni, ha felséged azonnal békét köt, a négyes szövetség feltételeinek értelmében. Császári uramnak egy kéziratára hivatkozhatom, melyet Randa ezredes útján, két héttel ezelőtt juttatott el felségednek. Ez a kézirat azokról az általános veszélyekről beszél, melyeknek a monarchisztikus gondolat az egész világon ki van téve a forradalmak által. Császári uram, mint — hogy úgy mondjam — rangjabélihez fordult felségedhez, hogy feltárja a világ valamennyi trónját fenyegető közös veszélyeket.
Czernin várta a feleletet, de a király csak fekete bajuszát simogatta hallgatagon és zavartan a földre szegezte pillantását.
— De ha felséged nem fogadja el ezeket a feltételeket — folytatta Czernin emelt hangon —, akkor a háború folytatása elkerülhetetlen és felségednek is nyilván el kell ismernie, ez egyértelmű Románia és egyben az uralkodóház megszűnésével. Mert ma, hogy a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló fronton csapataink felszabadultak, olyan nagy a katonai túlsúlyunk, hogy meg tudjuk sokszorozni az önökkel szemben álló seregeinket.
— Ne felejtse el — szakította félbe a király a grófot —, milyen pompásan verekedtek a mieink Marasestinél.
— Annál könnyebb hát felségednek, hogy tisztességes békét kössön,
— A feltételek szörnyűek — felelte a király.
— Felség, nagyon jól tudjuk, hogy amióta az orosz front összeomlott, az önök csapatai munícióhiányban szenvednek, mert itt fenn, a Moldvánál, alig van meg a lehetősége, hogy a legegyszerűbb hadianyag-szükségletüket pótolják.
— A belga király még kisebb terület felett rendelkezik — felelte Ferdinánd —, a szerb királynak egy talpalat sincs birtokában az országából — és mégse köt egyikük se békét.
— Belgium Anglia és Franciaország közé van ágyazva, a szerb hadsereg maradványai angol és francia csapatokkal állnak Szalonikinél. Felséged országa azonban egy szörnyű, mindent letiprással fenyegető forradalom és a mi előnyomulő csapataink között áll.
— Dobrudzsa nélkül nincs Románia — felelte a király. — Csak nem lehet az országot egészen elzárni a tengertől. A régi Dobrudzsa visszaadásáról talán még lehet beszélni,
— Ha felséged a túlságosan szigorú feltételekre panaszkodik — mondta Czernin megnyerő mosollyal —, kérem, gondoljon csak arra, milyen feltételeket szabott volna Románia, ha önök győznek, ha az önök hadicélja teljesül és bevonultak volna Budapestre. Egyébként kezeskedhetem, hogy Románia nem lesz teljesen elvágva a tengertől, szabad bejárása lesz Konstanzába.
— Nincs és el sem képzelhető olyan minisztérium, amely ezeket a feltételeket elfogadja — felelte a király.
— Hogy egy kormány miként alakul — magyarázta Czernin —, ez kétségtelenül Románia belügye, bár meg kell jegyeznem, hogy Bukarestben az volt a benyomásom hogy egy Marghiloman-kormány Románia megmentése érdekében meg tudna békülni ezekkel a teltételekkel… Magukon a feltételeken nem változtathatunk. Ha elutasítják, Ludendorff támadásba megy át és négy hét múlva még sokkal szigorúbb feltételeket diktálunk. A felajánlott béke csak első pillanatban látszik olyan rossznak., hiszen Romániának segédkezet kínálunk Besszarábía bekebelezésére, így hát a végén többet fognak nyerni önök, mint amennyit elvesztettek.
— Besszarábia? — A király a fejét rázta. — Besszarábiával nem sokra megyünk. Ez a bolsevizmussal megmételyezett ország soha és semmikép se pótolhatja számunkra Dobrudzsa elvesztését,
Czernin vállat vont: — Bulgária nem felejtette még el az 1913-as hátbatámadást, Bulgária nem engedhet. Románia túl nagy betéttel játszott és — vesztett. Azért jöttem., hogy közöljem a fizetési feltételeket. Hangsúlyozom, hogy mindez csak a monarchisztikus elv kedvéért történik, mert az európai piacokon ezídőszerint koronákban nagy a baísse és félő, hogy ha további királyokat dobnak a piacra, annak katasztrofális árzuhanás lesz a következménye — bocsánat, felség, ezért a kereskedelmi képért, de nemrég tárgyaltam Brestben Trockijjal és társaival és az emberre hamar átragadnak az efféle józan szemléletek. Felséged bizonyára hallotta, hogy a német császár és a német nép nem osztozik az én császári uram rokonszenvében, föképen, amióta tudomásukra jutott, hogy milyen embertelen módon kínozzák és gyötrik az önök táboraiban a Központi hatalmak hadifoglyait.
A király elvörösödött szégyenében: — De kérem, gróf, én igazán nem a magam jószántából mentem bele a háborúba. Ön félreismeri az én állásomat, bár módjában volt tanulmányozni, miféle tényleges hatalmat gyakorolhat a király ebben az országban. Mit is vethettem volna Bratianu főérve ellen: a font árfolyama tartja magát, a márka zuhan — Anglia lesz a jövendő győztes, Romániának az entente-hoz kell csatlakoznia.
— Az árfolyamokban hatalmas változások lesznek — felelte Czernin —, ha idén tavasszal a német támadások meghozzák majd a végleges döntést.
— Romániának különösen óvatosnak kellett lennie — mondta a király. — Németország tovább is fennmaradhat, ha elvesztené is néhány tartományát, de olyan kis országnál, mint Románia, egyenesen a lét vagy nemlét kérdéséről van szó. Németország tekintettel lehetne erre is.
— Ausztria-Magyarország is a létéért küzd — vetette ellen Czernin.
— És mégis, éppen Magyarországon múlott, hogy nem javult meg a Romániához való viszonya — mondta a király.
Czernin elengedte a füle mellett ezt az ellenérvet: — Románia a nyugaton és Dobrudzsában hozott áldozatok fejében Besszarábiát kapja meg.
— Mielőtt végleges választ adhatnék, kormányommal kell megtanácskoznom a dolgot — felelte a király és felállt; a kihallgatás véget ért.

Mialatt Czernin dél felé és a király észak felé utazott, a szép királyné, aki a balsorsban se csüggedt el, Jassyból Londonba táviratozott: most, hogy Oroszország cserbenhagyta Romániát és a szükségtől hajtva békét kell kötnie, ne feledkezzenek meg a magas szövetségesek erről a maroknyi és bátor népről, melynek szíve a szabadság, demokrácia és a népek önrendelkezési jogának magasztos céljáért, valamint a hősies és nagy-szívű szövetségesekért dobog mindörökké.

Forrás: Bruno Brehm: Ez lett a vége. Brest-Litowsktól a békekötésig. Budapest, 1939. Grill Károly Könyvkiadóvállalata. IV. kiadás. Fordította: Fenyő László

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ