Önéletrajzi dokumentumregény 

Miközben mi ilyen családi bajokkal küszködtünk, Romániában felgyorsult a kollektivizálás, ezzel párhuzamosan az osztályidegen elemek, például kulákok megtörésének és átnevelésének folyamata. 1950-ben megszűnik a megyerendszer, helyette tartományokra és rajonokra osztják az országot. 1952-ben Gheorghiu-Dej személyében új miniszterelnököt választanak. Halvány remény a magyaroknak: megalakul a Magyar Autonóm Tartomány. Kérdőjel: hova tűnt a politikából Vasile Luca és a „szoknyás Sztálin”, Ana Pauker, akiknek a portréit még az ex­zárdában is kitették? Pénzbeváltás. Rövid időn belül immár a második. Szerencsétlenségemre egy utcán talált lottószelvénynek köszönhetően éppen akkor nyertem meg a főnyereményt. Óriási összeg volt, de csak annyit kaptam érte, hogy egy rend ruhát vásároljak magamnak. 1953: Sztálin halála. Na ez minden kérdést fölülírt. Moszkva gyászolt, Bukarest sírt, legalábbis úgy tett, mintha saját atyját vesztette volna el benne. Ezzel lezárult a történelem egyik legkegyetlenebb korszaka.

Sztálin a ravatalon

Alig hunyt el az „acélember”, megadta magát a dédi is. A kórházban, szívós, erős ember lévén, sokáig haldokolt. Az orosz fogságból megszabadult, néhány súlyos betegségen is szerencsésen átesett, hát most sem adta meg magát egykönnyen.
– Gyere, búcsúzz el a déditől – mondta najma, amikor már bizonyos volt, hogy exitál.
– O…oda nem megyek – ellenkeztem riadtan.
– Ó, te elvetemült! Nem szégyelled magadat?
– Nem elvetemült, csak irtózik a haláltól – sejtette meg anyám, miért vonakodtam elbúcsúzni az öregtől. – Talán mégis helyesebb volna, ha nem tennénk ki ilyen sokknak. Hiszen tudod, milyen érzékenyek a gyerekek.
Falra hányt borsó volt. Ha a nagyanyám állított valamit, annak helytelenségéről senki sem tudta meggyőzni. Nagytata agóniája kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. Ez volt a második eset, hogy a halál közelébe jutottam. Első ízben, ugye, Kajántón, bár ott nem néztem végig hogyan száll ki a lélek egy ember testéből.
– Borzasztó, képtelen vagyok végignézni – fordult el édesanyám sápadtan.
– Én sem, de talán még magához tér pár percre, és én azt akarom, hogy itt lásson bennünket az ágy előtt – törölte meg a szemét nagymama.
Akkor láttam sírni életében először és utoljára. Teltek a percek. A natata csak hörgött, hörgött, és sehogy sem tudott meghalni.
– Édes istenem, még a végén meggyógyul – csillant fel najmában a reménység. – Imádkozzunk érte, Margitka!
– Miatyánk, ki vagy a Mennyekben…
Estefelé visszamentünk a kórházba. De már nem találtuk életben. Megérkezésünk előtt pár perccel visszaadta lelkét az Atyának.
Hogy miként reagált erre Albi, Jancsi? Passz, ezzel kapcsolatban semmi sem jut eszembe. Valószínűleg mindketten Marosvásárhelyen tartózkodtak. Albi az ideggyógyászaton, Jancsi pedig egy zootechnikusi szakiskolában biflázta a modern állattartás és -szaporítás szabályait, mialatt én a 4. osztályban tanult számtan útvesztőiben bolyongtam.
Pedig az igazi problémák ötödiktől felfelé kezdődtek. Az még hagyján, hogy a tanárok tantárgyanként változtak, de a színvonal is veszedelmesen megugrott. És ekkor újabb felfedezés, pontosabban Zulliger nevű matektanárom kólintott fejbe bennünket.
– Ne haragudjon, kollegina, tényleg nagyon restellem, de ki kell mondanom, hogy az ön fia matematikai antitalentum – közölte anyámmal őszintén.
Hej, de sokszor hallottam iskolás éveim alatt ezt a mondatot! Még ma, hetven év múltán is arról álmodok, hogy csüggedten meredek egy egyenletekkel teleírt táblára, és várom, egyre várom, hogy súgjon már végre valaki. Persze hiába, senki sem segít, és én… Hát igen, osztály­ismétlésre bukom számtanból. Nos, osztályismétlésre ugyan nem buktam, de pótvizsgára igen, s csupán magántanáraim jóvoltából tanulhattam tovább az egykori zárdában.
– Add inasnak – tanácsolta anyámnak a najma. – Maholnap végez, és ha a tanuláshoz nincs kedve, legyen belőle szabó, cipész vagy akármi. Amiért az apja lelkész volt, attól még nyugodtan eldolgozhat egy műhelyben.
– Hallottad? – figyelmeztetett édesanyám komoran. – Szedd össze magadat, különben sohasem lesz pap belőled.
– De hát én nem is akarok az lenni – simítottam ki hajamat a szememből.
– Neeem? Akkor mi?
– Tengerész – egyenesedtem ki nagy büszkén.
Ettől függetlenül ünnepélyesen megígértem, hogy a jövőben jobban fogok tanulni. Egy darabig álltam is a szavamat, hanem a számtantanárok (Gutmann, Zulliger, Csutak, März) minden fogadalmam elfújták. Ehhez jött később az algebra, mértan, vegytan, fizika számomra vadidegen világa, és máris ott álltam megcsömörülve, üresen. Akkor ébredtem rá először, mit jelentett nekem az aranyos, csupa szív Veres néni az oviból, Baranyai Lenke és Donin Irén tanítónők szeretete, tudása, akikre ma is hálás szívvel gondolok. De ha utáltam is a számtant, olvasni azért szerettem.

(Folytatjuk)