Miután összevesztek, a fiú fogta a holmiját és elköltözött.

A lány egy hete sírt.

Nem is gondolta komolyan, amiket mondott. Persze, most csak ő a hibás! De az a másik is, amilyen makacs… Olyanokat vágott a fejéhez, hogy… Mégis, inkább neki kellett volna nyelnie, hallgatnia. Most már késő bánat. Pedig nagyon-nagyon… Eh, az élet megy tovább! – mondta magának. Szipogott egyet, keze fejével megtörölte az orrát, s tovább hámozta a fonnyadt krumplit. Aztán odatette az ebédet. Sós könnyei belekeveredtek a levesbe.

Talán mégis… – gondolta. Hiszen csak hinni kell! A hit hegyeket képes elmozdítani!
Kinézett a konyhaablakon. Hegyeket nem látott, csak egy épülő templomot. Félkész tornya bambán meredt az ég felé.

– Itt van mondjuk ez a templom. Próbáljuk csak meg, hátha… Jaj, de hülye vagyok! Mi a fenének kellene elmozdítanom ezt a templomot? Jól van az ott, ahol van.

Aztán mégis megpróbálta.
A templom elmozdult.

Arrébb ment pár száz méterrel, és agyonnyomott egy gumifelpumpáló műhelyt meg egy lepukkant kocsmát.

A lány vérszemet kapott. Na, akkor most…!

A közelben lévő szupermarket a levegőbe emelkedett, és lepottyant a híd közepén. Az autók egymásba futottak, több végzetes baleset történt, a mentők szirénázva megjelentek.

De a lány nem hagyta abba. Hit kérdése az egész, hát nem?

Az aszfalt felgyűrődött, láva buggyant ki a föld mélyéből, kénköves eső kezdett hullani.

– Megy ez nekem! – mondta magában a lány. – Hátha visszajön.

Megcsörrent a mobilja.
– Csakis ő lehet – gondolta.

Ránézett a kijelzőre: – Valami Adonáj… – nem ismerem.

Nem vette fel.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ