Önéletrajzi dokumentumregény

…Ha utáltam is a számtant, olvasni azért szerettem.
Kezdetben a meséket, majd rátértem a sci-fire, kalandregényekre, versekre.
Kedvenc meseíróim: Benedek Elek, Andersen, Bechstein, Grimm, sci-fiben (mesék felnőtteknek!): Verne Gyula, H. G. Wells, Poe, Lem, Asimov. Legelső olvasmányaim apám könyvtárából származtak, utána édesanyám kölcsönzött könyveket a szülőktől, mert ő is imádott ám olvasni. Miután ezekkel is végeztem, beiratkoztam az iskolai, végül városi könyvtárba. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a könyvek testesítették meg számomra azt a tanítómestert, plusz barátot, akit nemcsak az eszem fogadott be, hanem a szívem is.

Házunk udvarán. Éppen a Trisztán és Izoldát olvasom

– Könyvek, olvasás…? Fölösleges időfecsérlés – húzta el a száját megvetően najma, noha azelőtt maga is olyan folyóiratokat járatott, mint Aller Képes Családi Lapja, Erdélyi Magyar Lányok, Új Idők, Délibáb, Tolnai Világlapja, melyek nem mérhetők ugyan a Nyugathoz, azért szerintem még így is érdekes, és mindenekelőtt kitűnően szerkesztett lapoknak minősültek.
Valamikor kislánykorában még a Cimbora lap szerkesztőjével is levelezett, ennek folytán Elek nagyapó unokáihoz számították.
– Nem, nem ebben az egyben tévedsz, anyuka – tiltakozott édesanyám. – Hiszen a könyvekből rengeteget lehet tanulni, emellett szórakoztatnak, és…
– Olyan világba vezetnek, mely köszönő viszonyban sincs a valósággal, utána meg nem érted, miért olyan kevés a fizetésed, miért adják kartellára a húst, kenyeret, olajat, vagy harapnak veszett kutyaként a kezedbe, amikor megsimogatsz valakit.
Meggondolkoztató, ugyanakkor ma is aktuális meglátás az irodalom szerepéről, amiben az a legmeghökkentőbb, hogy egy egyszerű szabónő és éppen a najma nyilatkozott így.
– Nem értem? Én? Kösz, hogy ilyen analfabétának nézed a lányodat.
– Kérdezhetek én is valamit – vágtam anyám szavába hirtelen.
– Tessék!
– Miért lett öngyilkos az édesapám?
Najma és anyám szeme összevillant.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy, de attól még válaszolhat édesanyám, főleg, hogy még ma sem vagyok ezzel a dologgal teljesen tisztában.
– Na, én megyek – kászálódott fel a nagymama. – Mindjárt este van, pedig nekem még be kell fejeznem egy nadrágot. Kellemes beszélgetést! – nézett jelentőségteljesen édesanyám szemébe.
– Nézd… izé… Az az igazság, hogy… – magyarázta anyám percekig, aminek a végén semmivel sem lettem okosabb.
Feltehetőleg akkor beszéltünk erről utoljára, én mindenesetre nem hoztam többé szóba az apámat. Gyermek létemre is éreztem, hogy olyan tabuba botlottam, amihez jobb, hanem nyúlok. Hacsak édesanyám… Hát ő sem nyúlt, megpendített ugyan néha ezt-azt apámmal kapcsolatban, de úgy általában hallgatott. Akárcsak a nagyanyám és dédapám. Meghalt, vége. Hagyjuk a holtakat békében nyugodni! – jelentették ki hidegen. Ebben maradtunk.

(Folytatjuk)