A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred harcosai 1916 elején részt vettek az ötödik isonzói csatában. A magát brassóinak mondó, Szent Kereszthegyi Kratochwil Károly nyug. altábornagy, aki később a híres Székely Hadosztály parancsnoka lett, visszaemlékezve az ezred harci tevékenységére, érdekes epizóddal gazdagította a nagy háború krónikáját, felelevenítve legendás agyagembereinek történetét. A továbbiakban őrá hivatkozunk, a maga során pedig ő is segítséghez folyamodik majd: Schilhán László főhadnagyhoz, aki a történteket közvetlenül átélte. (Beszámolóikat* rövidítve idézzük.)

„Az ezred a decemberi pihenő után 1916 januárban a doberdói fensíkon, Polazzo mellett ismét állásba ment, majd februárban a Monte San Michele kúpjait tartotta megszállva.
Március havában folyt le az ötödik isonzói csata. Az eddigi csaták szörnyűségeit meg fokozta az állandó esőzés. Az árkokban annyira felgyülemlett a víz, hogy az emberek éjjel-nappal vízben voltak. A levezetés lehetetlen volt. A Monte San Michele szikláit fedő vörös agyag feloldódott a vízben és ez a pocsolya átitatta a honvédek köpönyegét, ruháját, arcát és kezeit, olyan pirosra festve azokat, mintha terrakotta szobrok lettek volna. Így lettek ott harcoló honvédeink „agyag-ember”-ek.” (Kratochwil Károly)

„1916 március hó 7-én délután lokvicai pihenőnk alatt kaptuk a parancsot, hogy az ezred ismét állásba megy és a III. zászlóalj, Szilágyi százados parancsnoksága alatt a San Michele sokat emlegetett „Nord-hangát” fogja megszállni éspedig a „Biene 3″-at Kaszás főhadnagy a 9. századdal, a „Biene 4″-et pedig az én 11. századom. A 10. század zászlóaljtartalék. Szemrevételezés céljából március 8-án a kora hajnali órákban a Biglián állomásozó 20. honvédhadosztály parancsnokságtól autón Gabrije Gornere, onnan egy árkász-főhadnaggyal a kocsiúton gyalog mentünk egész Boschiniig. Boschinihez közeledve már hallatszott az éjjeli éberségi lövések pak-pakja és egy-egy fáradt golyónak pocsolyába vagy kőbe csapódása. Az átvirrasztott éjszaka után mindenütt nyomasztó fáradtság uralkodott, csak néha-néha látszott Podgora felől egy-egy ágyú villanása, melyet dörrenés, azután a lövedék bugása követett. Éreztük, hogy a harcosok nagyobb része pihenni tért, csak a figyelő lövések jelzik, hogy mindkét fél mégis farkasszemet néz egymással.

Boschinin túl egy kezdetleges futóárokhoz értünk; úgy véltük, hogy lehetetlen ebben az árokban a védőállásokig jutni. Az egész futóárkon meglátszott, hogy csak hevenyészve, nagy sietve készült, inkább csak a körvonalai voltak meg. A folytonos esőben az árok kimélyített részei teljesen megteltek sáros, agyagos vízzel és ebben az árokban kellett előrejutnunk. A nyakigérő pocsolyában 10—15 lépésre már szikla állta utunkat, amire felmásztunk és így az ellenség lövéseinek kitéve, igyekeztünk ismét eltűnni a legközelebbi pocsolyában.

Teljesen kimerülve és csontig ázva érkeztünk az állásokba, ahol a Dante tollára méltó pokol várt ránk. A védőszakasz legénységét csak akkor ismertük fel, amikor megmozdultak, mert a rájuk tapadó sártól teljesen egyszínűek voltak az ottani vörös agyaggal.

A védőszakasz szemrevételezése után a már ismert úton tértünk vissza, de már gyorsabb iramban kellett haladnunk, mert erősen világosodott és az alig pár lépésre levő ellenség könnyen észrevehetett volna.

(…)

A Vallone-völgyben elterülő barakkok mentén, az országúton már vártak ránk a mi fiatal, de már harcedzett vitéz szakaszparancsnokaink: Morvay, Petheő és Kner zászlósok, hogy századparancsnokaik szájából hallják legelőször, mi igaz mindabból a hihetetlenül hangzó szörnyűségből, amit a Biene 3. és 4-ről hallottak, hogy csakugyan igaz-e, hogy holnap a poklok-poklába menetelünk.
— Nézd, hogy néz ki a főhadnagy úr — mondja Morvay — még a fülebúbja is sáros.
— Hát a Kaszás főhadnagy úr! — szól oda az örökké vidám Petheő, — mint egy félrevezetett lovag vörösréz páncélban.
— Hallgass ganyé! — mordul rá a csöndes humorú Kaszás. Majd a rosseb esz meg benneteket — veti oda zalai tájszólással.
Mi is csak most néztük meg egymást alaposabban és mi is elmosolyodtunk azon, hogy a természet mily különös egyenruhával ruházott fel bennünket. Egy csipetnyi száraz folt sem volt rajtunk és a ránk tapadó sártól átváltozott a „tábori zöld”-ünk cinóber-vörössé.

Március 9-én este, vacsora után indult el a század a Valloné-völgyből, hogy felváltsa a Biene 4-ben a 17. honvéd gyalogezred 2. századát. A század egyenként szakadozva, 4—5 lépés távolságban megy a vak sötétségben, szitáló esőben. Útközben többször meg kell állnunk, hogy a lemaradozó, a sötétségben eltévedt embereket összeszedjük. Bár mindenféle beszéd és lárma a legszigorúbban meg volt tiltva, mégis egy-egy loccsanás és utána egy elfojtott káromkodás jelezte, hogy embereink nincsenek elragadtatva a kirándulástól. Minél közelebb érünk a védőálláshoz, annál inkább érzik embereim, hogy a fele sem tréfa ennek a dolognak. Az ellenséges puskatűz minden oldalról ropog, sőt az Isonzó partján egy géppuska is kattog, amely a Biene 4-hez vezető, futóárokként használt szakadéknak volt beállítva. A golyók fütyörésztek a fejünk fölött és önkéntelenül is kapkodtuk a fejünket, bár tudjuk, hogy ennek semmi haszna nincs.

Kétórai nehéz és teljesen kimerítő menetelés után, a szakadó esőben teljesen átázva és nyakig sárosan érkezett meg a század a kijelölt helyre és éjfélután két órakor hagyta el a felváltott 17. ezred 2. százada az állást.

…Pirkadáskor körüljárom az állást és ekkor látom csak azt a siralmas állapotot, amelybe századom került. Embereim már az első nap reggel úgy néznek ki, mint egy agyagszobor. Az éjszakai sötétségben felismerhetetlenségig összegázolt hősi halált halt bajtárs oszlásnak induló karjai meredeznek a lövészárok partjából, hogy helyzetünk rémes voltára mintegy figyelmeztessenek. Az eső pedig szakadatlanul esik és máris úgy érezzük, mintha csontjainkban a velő is átázott volna.
Az első két nap századom az ellenség tüzétől nem szenved sokat, de az állandó esőben és sárban kezdenek megbetegedni, úgyhogy századom létszáma ijesztően csökken. Szeretett ezredparancsnokunk elrendeli, hogy a legénység a hajnali órákban rumos teát kapjon és azonkívül a lehetőség szerint naponta küld ki száraz fehérneműt és bakancsot. Ezen rendelkezésnek meg is van az üdvös hatása, mert a megbetegedések egyharmadára csökkennek.
Embereim a legnagyobb lelki nyugalommal és türelemmel viselik sorsukat, sőt némelyiket jó humora sem hagyja el. Ezek közül különösen ki kell emelnem Nosztróczky sebesültvivő honvédemet, ki csöndes és jóízű humorával állandóan jó hangulatban tartja bajtársait.

Az egyik napon épp a reggeli bejárásomat végzem az állásokban, mikor megpillantom az én sebesültvivőmet, ki a lövészárok partjának dőlve, néhány honvédet tart szóval. „Jó reggelt, főhadnagy úr! — köszöntének a honvédek. — „Adjon Isten nektek is” — viszonzom én. „No, hogy aludtál Nosztróczky?” — „Köszönöm kérdését, nem a legjobban, mert a fejem alatt egész éjjel egy patkány motoszkált, úgylátszik ő is kavernát készített magának.” — Jóízű, de halk nevetés fogadta e kijelentést.

Beszélgetés közben egyszer csak egy gránát zúg el a fejünk felett. A kilövés irányába fordul egyik komolyképű honvéd és még komolyabban jegyzi meg: „Csak a szemed is vele jönne, hogy látnád, hova esik!” Mikor már harmadszor voltunk a „Nordhang”-on, a hetedik napon már türelmetlenkednek az én honvédeim, hogy még mindig késik a felváltás. Meg is kérdez az én Nosztróczky barátom, hogy nem jött-e még parancs a felváltásra? — Bizony fiam, eddig nem jött, de úgy gondolom, ma vagy holnap éjjel talán csak lejutunk. Hát csak türelem, gyerekek. — Nono, főhadnagy úr, hiszen abban nincs hiány, de mégis úgy gondolom, úgy járunk mi is, mint az egyszeri lány a férjhezmenéssel. Azt is mindig biztatták a szomszédasszonyok: „Ne búsulj Juliska, majd csak férjhez mégy te is!” — Míg végül aztán vénlány lett belőle. Természetesen jóízű nevetés fogadja Nosztróczky e kijelentését.

Az élelmezés és a lőszerrel való ellátás rendkívül nagy nehézségekbe ütközik. Málhásállatokkal csak Boschinig lehet közlekedni, onnan azután embereimnek kellett a pocsolyával telt futóárokban az élelmet a védőállásba vinni. Sokszor megesett bizony, hogy egy-egy főzőláda a jóféle babfőzelékkel a pocsolyába fordult. Sokszor kértek, hogy ne küldjem őket ebben a rettenetes időben és vaksötétségben a vacsoráért, inkább lemondanak róla, de ezen kérésüket nem vehettem figyelembe, mert fontos volt, hogy legalább a száraz fehérnemű és lábbeli a katonáim közé jusson.

Március 11-én már nyugtalankodik az olasz. Már kora reggel elkezdi állásainkat lőni, különösen Peteano felől. Estig az egész állásunk egy romhalmaz. Az egész éjjel az állások kijavításával telik el. Másnap reggel a tánc újra kezdődik és ez így tart egészen március 15-ig. Embereim az ellenség tüzétől és a megbetegedéstől nagyon megfogyatkoztak, a kimerültség lett felettük úrrá. Az ellenállóképességük kezd megtörni, arcuk elveszti üdeségét, hamuszürkévé és viaszsárgává válik. Nem csoda: hatodik napja vannak a poklok poklában. A köpenyeg és egyéb ruhájuk foszlányokban csüng rajtuk és lábuk dagadt, a csizmát késsel kell levágni.

Március 15-én délelőtt 9 órakor erős ágyútűz alá veszi állásunkat az ellenség. A pergőtűz másfél órán át tart. A telefonösszeköttetés megszakad, a zászlóaljtól így teljesen el vagyok választva és magamra hagyatva. 10 óra 30-kor támadásba megy át az ellenség és mivel a távolság alig 10—15 lépés, sikerül is nekik árkainkig eljutni, de felocsúdó katonáim iszonyatos kézigránát-tűzzel fogadják őket. Elkezdődik a-z elszánt, makacs küzdelem és megtörik az ellenség ereje.
Telefonösszeköttetésem nem lévén, küldönccel kértem segítséget zászlóaljamtól.
Ismerve a veszedelmes utat, melyen küldönceimnek menni kell, hármat küldtem el, 2—2 percnyi időközben, de azt is tudtam, hogy a segítség legjobb esetben csak 2—3 óra múlva érkezhetik meg, tehát addig mindenáron ki kell tartanunk.
Sok emberem esik el és sebesül meg.. Különösen sokat szenvednek az oldalozó géppuskatűztől. Három szakaszparancsnokom: Malcanek törzsőrmester, Márton és Klein őrmesterek megsebesülnek, sőt Márton pár nap múlva sebesülésébe bele is hal. Legmegbízhatóbb küldöncöm, Sosik András, ki 8 hónapig hűségesen kitart mellettem, szintén elesik. Nagyon fogyunk már, tartalékszakaszomat is bevetem. Időközben mégis csak sikerült egyik küldöncömnek a zászlóaljparancsnokságig eljutni jelentésemmel. A zászlóaljparancsnokság azonnal értesíti az ezredparancsnokságot az olaszok támadásáról.

Az ezredparanesnokság intézkedése folytán tüzérségünk megsemmisítő zárótűz alá veszi az ellenséges terepet és sikerül az ellenséges tartalékok felfejlődését, harcbavetését megakadályoznia. A sikeres harc után bizony siralmas állapotban vagyunk. A század nagyon megfogyatkozott, a legjobb embereim megsebesültek vagy elestek, a többiek pedig a kiállott izgalmaktól teljesen kimerülve, képtelenek lettek volna egy újabb támadás leküzdésére. Délután 4 órakor teljesen kimerülve rogy le a fedezéknél egy még gyermek hadapródjelölt és elfúló hangon jelenti, hogy a tartalék megérkezett. Megkínálom egy kis konyakkal, kipiheni magát, erőre kap.

— Most pedig menj a szakaszodhoz, helyezd el őket a kavernában és legyetek szigorú készültségben.Néhány perc múlva visszajön és jelenti, hogy ezideig egy embere sem érkezett meg.
— No és hogy lehet ez? — kérdeztem én.
— Csak úgy, jelentem alázattal, hogy én a szakaszommal a legnagyobb pergőtűzben indultam el. Én elől vezettem a szakaszt, míg embereim egyenként szakadozva követtek. Azon szent meggyőződésben jöttem, hogy szakaszom követ és csak most látom, hogy egyedült érkeztem meg.
— Hát édes fiam, pihend ki magadat egy kissé és azután vissza kell menned a szakaszodért, mert anélkül — beláthatod — nem használhatlak. Itt van még egy pohár konyak az útra, Isten vezéreljen.
Sikerült is a fiúnak visszajutni, embereit összeszedte és hogy a tüzelés alábbhagyott, szakaszát is hozzám vezette.
Az embereim lassan megnyugodnak, kipihenik magukat és amikor megmondom nekik, hogy még az éjjel felváltanak, az örömtől kigyúlnak az arcok, az iszonyatos nélkülözéseket és fáradalmakat elfelejtik és készülnek a felváltáshoz.
Éjféltájban a 17. ezred 2. százada vált fel. Coticibe menetelünk, ahol eredetileg dandártartaléknak voltunk kiszemelve. Ezredparancsnokunk azonban a teljesen kimerült és megfogyatkozott századot felváltatja. Lemegyünk a Vallona völgybe, ahol a már odaérkezett századok megható örömmel fogadják embereimet.

A március 16-i ezredparancs dicsérőleg emlékezik meg a 11. századról és „agyagemberek”-nek nevez el bennünket.
Március 18-án Bukovicára .menetelünk s ott lelkileg és testileg megnyugodva, ismét teljesen rendbejöttünk. Aztán március 21-én felsétáltunk a „Nordhang”-ra, de már nem a Biene 4-be, hanem a Biene 3-ba, ami végeredményben egészen mindegy. Schilhán László főhadnagy.”

Négyesek! Hős agyagembereim!
Ötnapi nehéz küzdelem után szükségét érzem, hogy bámulatomat és elismerésemet fejezem ki Nektek maga-tartástok fölött. Ez állásban nem az olasz, hanem a rossz időjárás, a víz, az eső volt legnagyobb ellenségtek. Hogy az olasztól nem féltek, azt tudom, de hogy hasig vízben éjjel-nappal, ellenséges ágyútűzben, oldalozó, minden irányból jövő gyalogsági és géppuska, bombavető- és puskagránáttűzben harcoltatok: az emberfeletti. És Ti ezt az emberfelettit is leküzdöttetek és a hatodik napon az ellenség támadását könnyűszerrel visszaverték.
A hős 4-es agyagembereket — mert úgy néztetek ki — meg fogom örökíteni az utókor számára, hadd lássa a jövő nemzedék, hogy kik voltak azok, akik jólétükért harcoltak, győztek, megsebesültek és meghaltak. (A 47. számú eligazításból. Vallone, 1916 március hó 16.)

* In: Erdélyi ezredek a világháborúban. Szerk. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok. Ardói irodalmi és könyvkiadó vállalat kiadása, Budapest, 1940. (Felelős kiadó: Ardói Gyula, aki az emlékalbum adattárát is szerkesztette)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ