Önéletrajzi dokumentumregény

Visszatérve a tanárokhoz iskolai éveim másik mumusa az igazgató, Bende László tanár volt: magas, szőke ember, nagy, kidülledt szemekkel. Engem nem tanított, de mint igazgató semmi sem kerülte el a figyelmét, így aztán sokszor még azt is meglátta, amiről a spiclii mélyen hallgattak. Lojális közalkalmazott lévén nem tolerált semmiféle rendbontást. Ilyen szempontból nyilván ő sem különbözött azoktól, akik a pártdirektívák hatására úgy tekintettek az alma materre, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének egyik eszközére. Ha nem álltunk sorba rendesen, birkóztunk az udvaron, szemtelenkedtünk egy-egy tanárral stb., stb., ő rögtön tudomást szerzett róla, behívatott az igazgatói irodába, és…
– Álljatok csak sorba, csibészek! Úgy, úgy, lehajolni! – parancsolta, azzal, csihi-puhi, már táncolt is a vesszője a fenekünkön.
A bove maiori discit arare minor: Nagyobb ökörtől tanul szántani a kisebb – szokta mondani a latintanárunk. Ez abban nyilvánult meg a tanároknál, hogy ők is ugyanúgy fegyelmeztek, mint a főnökük. Ki kukoricára térdepeltetett, ki hátrakötötte a kezeinket, körmöst, tenyerest adott, másrészt könyörtelenül elvágott, ha nem sajátítottuk el az előírt anyagot. A fizikatanárom például a fiúk pájsliját húzogatta, a tornatanár meg a fülünket, és bizony az is megesett, hogy fülénél fogva emelte a kisebb gyerekeket a magasba. Ezzel elérték, hogy viszonylag rend, fegyelem uralkodjék az egykori zárdában, többé-kevésbé tanuljunk, és adjunk hálát a kormány­nak, amiért egy új, csodálatos rendszer palántái lehetünk.
Kedvenc tantárgyam nem volt. Ezzel szemben éltem-haltam a futballért. Példaképem az Aranycsapat, melynek névsorát akkoriban mi, magyar gyerekek még az egyszeregynél is jobban ismertük: Puskás, Grosics, Hidegkuti, Lantos, Buzánszki…
– De nagy lenne a magyar nemzet, ha nemcsak a futballban dicsekedhetne el ilyen nevekkel – ironizált egyszer velünk a romántanárunk.
– Na és Lénárd Fülöp, Bárány Róbert, Zsigmond Richárd, Szentgyörgyi Albert, Hevesy György? – kezdte erre sorolni egyik osztálytársam komoran.
– Lénárd? Bárány? Kik azok? – kérdezte a tanár, majd elvörösödött. – Ülj le, szamár, és csak akkor beszélj, ha kérdeznek.
– Hát ezt megkaptad! – súgtam oda sajnálkozva a szőke, mosolygós szemű fiúnak. – Egyéb­ként tényleg kik azok?
– Magyar Nobel-díjas tudósok – válaszolta csöndesen.
Ezt a fiút, még ma is emlékszem a nevére, Papp Józsefnek nevezték. Ő volt az osztály, sőt, egész iskola legkitűnőbb diákja, emellett úgy focizott, mint egy félisten. Amelyik csapatban ő játszott, az biztos nyert, így aztán mindenki vele akart focizni. Régi szép idők, amikor az iskolai szünetben még tudtak és akartak is játszani a gyerekek. A fiúk futballoztak, pénzeztek, a lá­nyok táncoltak, énekeltek.

Bújj, bújj zöld ág,
Zöld levelecske,
Nyitva van az aranykapu,
Csak bújjatok rajta!
Nyisd ki rózsám
Kapudat, kapudat,
Hadd kerüljem
Váradat, váradat.
Szita-szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Zab szerda!

Vagy:

Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod?
Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon?
Add nekem azt, elkapom azt,
Szita-szita péntek, szerelem csütörtök,
Dobszerda.

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. március 24. 16:27

   Igen,régi szép idők, a pofonok és nyaklevesek ellenére.És a bújj,bújj zöld ág,meg a szita-szita péntek még mindig hallszik,igaz már nagyon távolról.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. március 25. 07:08

   Sajnos.