A vagon

Az ember, ha tehervagonban akar utazni, jól gondolja meg, hogy annak bizony nincs rugózása, mint a személyvagonoknak, hanem kemény megpróbáltatást mér az utas hátsó felére. A vasúti sínek hossza átlag hat méter, ekkora darabokat szokás lazán egymáshoz illeszteni, azzal a körmönfontan egyszerű módszerrel, amely lehetővé teszi, hogy a hőhatás tágíthassa az acélt, de ne vesse szét a síneket. A vagon tehát hatméterenként átzökken egy-egy illesztés fölött, így nevezik ugyanis a síndarabok találkozási helyét. Aki kedveli a fejtörő játékokat, papíron ceruzával pontosan kiszámíthatja, hányat zökken néhány nap és éjszaka folyamán egy óránként harminc kilométeres sebességgel haladó tehervagon.

„Átkozott a háború, átkozott a háború” – zakatolja a vonat, míg kattogva halad útján, és aki a tehervagonban fekszik, csontjaiban érzi a mondat skandáló ritmusát, mivel még egy köteg szalmát sem teríthetett szét a padlón, mint olyankor szokás, amikor ezeket a vagonokat rendeltetésszerűen negyvennyolc ember — röviden: fő — avagy hat ló szállítására használják. Ugyanennyi tiszt utaztatásához legalább hat másodosztályú kupé szükséges – persze csak háború idején.
Az ember, ha koporsóban fekszik, nemigen mozoghat, még akkor sem, ha a koporsó hossza és magassága a szokásosnak háromszorosa. A szélesség okozza a bajt, de hát e téren meg kell alkudni a helyzettel.

A koporsóba szállásolt emberi test elnyújtózhat akár faforgácson is. Ha aztán egy ideig fekszik rajta, akkor ez a nemes anyag többnyire visszaemlékezik származására, s ha a fegyveres erőszak elválasztotta is ősétől, a deszkától, mindenképpen hasonlítani akar hozzá, legalábbis tömörségben és keménységben. Nem sokkal puhább a halotti lepelnek használt sátorlap sem. A sátorlap meleget tart ugyan, és azonkívül is, hirtelenjében felsorolni sem lehetne, hányféle jó szolgálatot tesz, de végeredményben mégiscsak egy darab nagyon kemény vászon. Ezért az ember a koporsóban – vagyis abban, ami teljes joggal hasonlítható koporsóhoz – hol hanyatt fekszik, hol az oldalára, hol meg a hasára fordul. Nyomja a könyökét, töri a vállát, minden porcikája helyzetváltoztatást kíván, de még ülni is csak vigyázva lehet, nehogy beverje fejét az odúját fedő kemény gerendákba. Ahogy így zötykölődik a vagonban, igazán olyan, mint valami vadállat – esetleg párduc -, amelyet ketrecben szállítanak az állatkertbe, hogy élete hátralevő részét ott élje le, rácsok mögött. Éppen csak egyetlen ponton sántít ez a hasonlat, és éppen ez a jó.

Az embert a koporsóban valósággal beburkolja a frissen vágott deszkák savanykás, ecetszagú kipárolgása. Az ilyen levegő, mivel mérgező természetű vegyületeket is tartalmaz, hosszabb idő után feltétlenül szédülést és enyhe émelygést okoz, friss levegő híján pedig hamarosan jelentkezik a hasogató fejfájás. Azonkívül sötét is van az ilyen koporsóban. Igaz, felülről, a gerendák résein át beszűrődik a nappali világosság néhány finom fonala, jelzi, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és a faodúba beáramló kellemes meleg is elárulja, hogy a nap éppen merőlegesen tűz a vonatra. Ilyenformán az utas a márciusi nappalok és éjszakák hol szigorúbb, hol kevésbé kemény téli hidegén mérheti a gyorsan múló órákat. A napszakok változása más okból is fontos lehet. Nappal ugyanis tilos a dohányzás. A vonatfékezők gyanúsnak találhatnák a szelíd kék füstfelhőcskét, az ilyesmi, ha fásvagonból száll fel, tüzet is jelezhet, akkor pedig szét kell szedniük a rakományt. Márpedig ez, általunk ismert okból nem volna kívánatos. Éjszaka azonban, kellő elővigyázatossággal, büntetlenül megengedheti magának azt a kis élvezetet, hogy elszívjon egy-egy cigarettát vagy egy pipa dohányt.

Emellett az utas, aki minden poggyászát hátán cipeli, és helyzetéből következően élelmiszer-utánpótlásra semmiképpen sem számíthat, kénytelen többé-kevésbé spártai elvek szerint csillapítani éhségét, sőt szomjúságát is. Ihat például hideg teát a magával hozott kulacsból, kortyonként. Később, ha majd a hóban menetel, egy kevéske sóval ízesített hólével segíthet magán. A kemény kenyeret és az őrségtől csereberélt kis darabka kétszersülteket azonban csak nagyon mértékletesen szabad fogyasztani. És ennek is megvan az előnye, ha az ember az étel és ital magáhozvétele után a megkönynyebbülést hozó testi szükségleteit csak életveszély árán elégítheti ki a szabadban. Nos, igen, akkor jobb, ha nem hagyja el az odúját, és az emberi szervezet durvább részét akaratával kényszeríti engedelmességre. Ha ugyanis az ember a társadalom piramisának legalján hever, és jelentéktelen kavics létére heves önérzettől remeg, akkor életmódjának apró részletei mit sem számítanak már. Való igaz, hogy a német katonákra, a közlegényekre, a hadsereg legalsó rétegére elég súlyos nyomás nehezedik, de ők ezt a nyomást még továbbadják a megszállt ország megszámlálhatatlan tömegű polgári lakosságának, amelyhez képest a katona, csukaszürke mundérjában, övére csatolt oldalfegyverrel, igen nagy úr. És még ez a lakosság is számos veszéllyel fenyegethet egy orosz hadifoglyot, különösen ha a fogoly éppen szökésben van. Egy paraszt, egy zsidó, de akár csak holmi fehérnép, aki az útjába akad, máris kényre-kegyre kezében tartja a fogoly életét, sorsát, szabadságát. Az emberi társadalomban lehetetlen mélyebbre süllyedni a hadifogoly orosz katonánál – hogy szökött vagy sorsát tűrő, egyre megy. Egy lépcsőfokkal lejjebb már a háziállatot találjuk, amely korántsem a munkája révén különbözik a fogoly emberektől — hiszen dolgoznia mindkettőnek kell -, hanem csakis annyiban, hogy az állat ehető, s ez a tulajdonság újabban már a macskákra és a kutyákra is kiterjed, a lovakról nem is szólva.

És lám, ez az ember, aki ilyen körülmények között, szúrós szagú faodúban szorongva, elevenen eltemetve zötykölődik a sötétségben, ez az ember, aki vaktában kotorászik hátizsákjában, izeg-mozog helyét keresve, fekszik vagy hétrét görnyedve üldögél, akinek minden tagja fáj, és a homloka mögött, halántéka és tarkója táján hovatovább elviselhetetlenné fokozódik az émelyítő fájdalom, nos, ez az ember csendesen nevetgél, mosolyog magában a vagon áthatolhatatlan feketeségében. Legszívesebben énekelne vagy fütyörészne. Grisa, mert ő ez az ember, boldog, kijutott a fogságból, s akár a jeges vízbe, úgy ugrott fejest fontolgatás nélkül a szökés vad kalandjába. Majd szétpattan a szíve valahányszor ennek tudatára ébred. Mert itt végre senki sem parancsol neki. Favárának falai között alszik, amikor akar, ébred, eszik és dohányzik kedve szerint. Végre egyedül lehet, egyedül, egymagában, és mérhetetlenül boldog. Mit bánja, hogy könyöke sínyli a kemény fát, ha nem szorongatja naphosszat, éjjel-nappal, jobbról is, balról is egy-egy társa, ezerszerte jobb feje fölött a kemény, szálkás gerendarakomány, mint az elöljárók tekintete és állandó nyomasztó jelenléte. Valószínűleg ez az oka – bár a frissen vágott fenyőtörzsek kipárolgásának része-gítő hatása is közrejátszhat benne -, hogy évek óta nem aludt úgy, mint akkor, éjjel és nappal, kábultan, fájó fejjel és mégis gyógyító álommal, mint a lábadozó, akire rámosolygott végre az isteni kegyelem…

Forrás: Arnold Zweig: Grisa őrmester. Európa Könyvkiadó, Budapest, Mészáros Klára fordítása (részlet)