Önéletrajzi dokumentumregény

Igen közkedvelt játék volt az ún. Sántaiskola. Egy cserépdarabbal iskolát jelképező vonalakat karcoltak a földre. Az iskola nyolc osztályból álló téglalap volt. Az 1.–3. osztály egymás fölé, a 4.–5. egymás mellé került. A 6. osztály ismét egyedül állt, az utolsó két osztály meg egymás mellett. Ezután megállapodtak a dobási sorrendben. Az első dobó a vonal mellől dobott egy cserepet az első osztályba, melynek azonban nem volt szabad a vonalra esnie. Ekkor egy lábbal besántikált az első három osztályba, majd a 4.–5.-be egyszerre, onnan pedig a következőbe. Az utolsó kettőben ismét egyszerre ugrott, megfordult és ugyanúgy jött visszafelé, mint azelőtt. Ha rálépett egy vonalra, vagy kilépett, akkor újra járta azt az osztályt. Egy játékos addig járta az iskolát, míg ott nem ragadt. Amikor visszaérkezett az első osztályba, fél lábon állva felvette a cserepet. Ha innen ki tudott ugrani, kijárhatta az első osztályt…
Osztálytársaim névsora osztályonként változott, ugyanis egyesek megbuktak, mások kimaradtak, vagy elköltöztek Petrozsényból. Legemlékezetesebbek közülük számomra: Erszényi István, Mészáros Károly, Nagy Árpád, Perdli József, Sing János, Szuhánek Imre. (1.–6. osztály) Sing volt a császár, a legmagasabb és legerősebb mindnyájunk közt. De nemcsak erős, verekedős is, aki alig várta, hogy belekössön valakibe. El is páholt az szerre-rendre mindenkit. Csak Erszényit nem tudta, mert ő sem volt ám gyenge legény. Később változott a sorrend, Erszényi lett a császár, és tőle rettegett a fél iskola. Lám-lám, hogy hat ránk a háború! Már több mint tíz éve béke van, és még mindig egymás torkának esnek kicsik, nagyok egyaránt.
Pedig még meg sem említettem a galerikat, akik miatt sokáig nem érezhette magát biztonságban egy petrozsényi sem. Rablás, fosztogatás, agresszió kísérte ezek minden lépését, és jaj volt annak, akikre ők rászálltak.
– Kutyaharapást szőrével – legyintett egyik barátom, amikor bevallottam, hogy újabban már ki sem merek menni este az utcára.
– Ezt hogy érted?
– Azt mondod, félsz a bandáktól?
– Mert egyedül vagyok, ők meg sokan, és sok lúd disznót győz.
– Hát éppen ez az: egyedül vagy. Csatlakozz te is egy bandához, és meglátod, többé senki sem köt beléd.
– Hm, nem rossz tipp – gondolkoztam el barátom tanácsán. – De azért inkább ne. Mit szólna hozzá anyám, najma és édesapám… odafönt?
Alig vetettem el az ötletet, újabb ajánlatot kaptam ezúttal egy leánytól. Épp a hegyen napoztam, amikor felbukkant a közelben egy csapat tinédzser. Pár méterre tőlem megálltak, és elkezdtek pusmogni.
– Halló, mit csinálsz itt a hegyen egyedül? – lépett hozzám végül egy tizennyolc év körüli, vastag hangú amazon.
– Én semmit, csak úgy olvasgatok, napozok – mutattam neki a könyvemet.
– Ró-zsa Sán-dor – olvasta szótagolva. – Brávó! Hány éves vagy?
– Tizenöt – öregítettem három évvel magamat.
– Már tizenöt? Megengeded? – tapogatta meg a békámat. – Mit szólsz hozzá, Meszelő?
– Nézzük! – babrált az izmaimon a lánynál fiatalabbnak, de nálam idősebbnek tűnő fiú is. – Jöhet.
Újabb súgás-búgás.
– Tetszel nekünk, Rózsa Sándor – veregetett vállon ekkor az amazon. – Ha akarod, beveszünk a bandába.
Így lettem mégis bandatag, amiben nem kis szerepet játszott, hogy nekem is tetszett a „Kapitány”. Előzőleg azonban két próbát kellett kiállnom.
– Egy: le kell győznöd ökölharcban a Meszelőt.
– Hurrá! – kiáltották a gyerkőcök, és körbeültek bennünket.
A Meszelő olyan Sing-szerű alak volt: magas, inas, de eléggé lomha ahhoz, hogy ne ijedjek meg tőle. Másrészt én sem voltam ám alacsony és a testvéreimmel, továbbá osztálytársaimmal meg a különböző galerikkal való verekedés is megedzett annyira, hogy még az alvezért is legyőzzem. Félreértés ne essék, nem gyártott belőlem is harci gépet a háború. Viszont egy dolog a támadás, más dolog a védekezés, és én, isten bizony, egész életemben csak védekeztem.
– Jól van. Ezt a próbát kiálltad – csókolt szájon a Kapitány. – Hátra van még a második.
– Küldd fel egy fára, és szöktesd le onnan! – javasolta Meszelő gonoszul.
– Fusson le a hegyről tízszer egymásután! – cincogta a legkisebb, egy tíz évesforma legényke.
– A második próba… – kémlelt körül tétován a Kapitány. – Megvan! – figyelt fel egy arra kódorgó férfira. – Siess utána, és vágd kupán a botommal! – nyomott kezembe egy vasalt végű dorongot.
Rúgja meg a bagoly, ez az alak már nem gyerek, mi több, izmos, ereje teljében lévő mo­mârlan, aki nemcsak engem, az egész gárdát miszlikbe vágja, ha akarja. Eh, mindegy! Lesz, ami lesz, legfeljebb megint elraknak – osontam a tag után, felemeltem a fütyköst, és a vezér… lefújta az akciót.
– Fel vagy véve, Rózsa Sándor.
– Hogyhogy? – zúgolódott Meszelő. – Hiszen így a második próba még hátra van.
– Hogy te milyen hütyü vagy! Csak nem képzeled, hogy egy ilyen izompacsirtát szabadítok a bandára! De semmi baj. Elég nekem a szándék is. A többi egyelőre mellékes.
A következő napokban ismét találkoztam a bandával. A Kapitány türelmesen elmagyarázta, melyik házban, boltban milyen biztonsági berendezések lapulnak, kikkel kezdjek, illetve ne kezdjek ki, ki a jó zsaru, rossz zsaru… Közben szép lassan megismertem a brancsot is. Egyikük árva volt, a másik elszökött hazulról, a harmadikat meg az apja kényszerítette koldulni – vallotta be szégyenkezve egy sánta, szemüveges kisfiú. Tiszta Valahol Európában – emlékeztem vissza Radványi Géza 1948-ban rendezett filmjére, és annak kapcsán néhány társamra a suliból: Mészáros Karcsira, aki még csak egy szelet kenyeret sem hozott tízóraira, Kirchmei­erre, aki ugyan hozott, de szinte semmit sem tartott meg magának. Persze voltak jobb módúak is közöttük, például a bányászmérnök fia, Csenteri, aki a legnagyobb lelki nyugalommal falatozott, miközben Karcsika nagyokat nyelve figyelte. Néha megsajnálta, és odanyújtott neki is egy darab kenyeret. De ez tényleg ritka alkalomnak számított, ezért a társai be is panaszolták az anyjánál, aki jól lehordta, és attól kezdve egy kenyérrel többet csomagolt a fiának, hogy jusson már annak a szegény Karcsinak is valami.
Érdekes világ! Az enyém is meg a Kapitányé is, bár a lány bandája, akárhogy is nézem, tolvajbanda a javából, nem Timur és csapata [Arkagyij Gajdar szovjet író leghíresebb ifjúsági regénye], más szóval ideje lenne lelépni – határoztam el a harmadik napon magamban. Nem volt rá szükség: ők léptek le hamarább. Más vidéken ütöttek tanyát, vagy lebuktak? Sohasem sikerült megtudnom.

(Folytatjuk)