Kevesen tudják, hogy a Forrás-nemzedékben a hatvanas évek végén feltűnt fiatal írónő, Domokos Eszter (született Deutsch Veronika), aki élete nagy részét Nagyváradon élte le, tulajdonképpen csíksomlyói születésű. Helyismereti kutatásai során bukkant erre az adatra Daczó Katalin, aki a Hargita Népe számára (2014. március 28.) interjút készített a néhai írónő fiával, a Budapesten élő Szele Tamás újságíróval – nem mellesleg portálunk munkatársával. Vera – ahogyan mindenki nevezte ismerősei közül – egyik meghatározó alakja volt az egykori Ifjúmunkás riporteri csapatának, s mint ilyen, a rá való irodalmi emlékezés egyben sajtótörténeti adaléknak is bizonyul. Már csak azért is, ugyanis a családból ma már csak Tamás él – ő őrzi édesanyja emlékezetét és erkölcsi példáját is. Rövidítve idézzük az interjú szövegét.

Hogy-hogy éppen Csíksomlyón látta meg a napvilágot 1941-ben? Honnan jöttek – hová tartottak? – volt a riporter első kérdése.
– Vannak ugyan székelyföldi rokonaink – de éppenséggel nem csíkiak, hanem hétfalusiak – volt a válasz. – A történelem furcsa játéka, hogy nagyszüleim épp arrafelé bujkáltak: nagypapám, Deutsch László zsidó volt, és ez nem számított jó ajánlólevélnek sem a Magyar Királyságban, sem Romániában. Ellenben a hegyek között egészen emberséges volt a hangulat, és nem volt tapasztalható sem hivatalos, sem magánjellegű antiszemitizmus…

Moldova György Az utolsó töltény című visszaemlékezésében felidézi egy váradi látogatását és a Szele családdal töltött néhány napot. Deutsch Lászlót, az ön anyai nagyapja szavait idézi, a háborús időkről szólva: „Rajtam sem segített senki. Margit akkoriban a szeretőm volt, nem vehettem el, mert ez fajgyalázásnak számított volna, mindent csak neki köszönhetek. Elintézte, hogy mosónőként bejárhasson a gettóba, elhordta a kórház szennyesét, elbújtatott a piszkos ruha közé, megvesztegette a kapuőrt, és kivitt. A háború után házasodtunk össze” Valóban így volt ez?
– Moldova urat nagyon nagyra becsülöm, hiszen szüleimnek, nagyszüleimnek személyes ismerőse, talán barátja is volt, sőt magam is sokat tanultam tőle az írói eszközökről – de ebben az esetben, hogy udvariasan fogalmazzak, talán túlzásba vitte a költői szabadságot. Ebből a történetből ugyanis egy szó sem igaz – bár ez nem von le Moldova úr önéletrajzának irodalmi értékéből. A valóságban nagy-szüleim már a harmincas években összeházasodtak, hiszen nagymamám 1907-ben született, és ideje volt a házasságnak – arról nem is szólva, hogy sosem volt mosónő, a szebeni apácáknál végzett tanítónő volt, nagypapám pedig fatelepi tisztviselő, papírkereskedő, egyszerűen középosztálybeli értelmiségi. Mindazonáltal az adott időkben valóban bujkáltak – de gettóban sosem voltak, onnét nem szöktek. Az írói név pedig másként alakult ki. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, amikor édesanyám írni kezdett, még mindig illőbb volt egy magyaros hangzású nevet használni az erdélyi magyar sajtóban. Édesanyám rögtön a szülőhelyére gondolt – de a Somlyó vezetéknév már létezett a magyar irodalomban. Hát akkor mi van még arrafelé? Csíkszentdomokos. Így lett Domokos Eszter. Meg azért, mert szerette a Bibliából Eszter könyvét.

Azt írja Domokos Eszter első kötetének, a Szárnyas bokával… fülszövegében, hogy „1945-ig vándoroltunk, aztán letelepedtünk Nagyváradon”. Miben állt ez a vándorlás? Később is sokat változtatta, kereste a helyét?
– Vándoroltak, ahová verte őket a történelem – az összes stációt magam sem ismerem, most próbálom felkutatni ennek az erdélyi Odüsszeiának az állomásait… Később is sokat költözött, de ezt nem helykeresésnek nevezném: mindig akkor ment, ha menni kellett. Váradról Kolozsvárra, az egyetem, később első munkahelye miatt költözött, onnét Bukarestbe a munka miatt, Bukarestből Váradra a válás miatt, Váradról Magyarországra pedig szükségszerű volt költözni: nem egy, de több kést is fentek, kötelet is fontak már az illetékes szervek nekünk. (…)

Mi volt inkább Domokos Eszter: bábszínész, rendező, író, műfordító?
– Én alapvetően írónak és újságírónak tartom, de mindenképp kiváló színpadi érzékkel megáldott tollforgatónak. A műfordítás, mint általában mindenkinél, többnyire megélhetési célokat szolgált, ám kétségtelen, hogy amint semmi egyebet, ezt sem tudta rosszul csinálni.

Hogyan dolgozott?
– Rendszerint esténként írt, az öreg Royal írógépen, ami eredetileg Kahána Mózesé volt, vastag cigarettafüstben – és természetesen könyvekkel körberakva.

1981-ben jelent meg második kötete, a Smink, 1987-ben a Cserépmadár, amely inkább meséket tartalmaz. Aztán kitelepedtek Magyarországra. Miért választották a kitelepedést?
– Akkoriban már nagyon kemény volt a helyzet Váradon, ráadásul nekünk voltak is bizonyos kapcsolataink erdélyi és magyarországi ellenzéki körökkel – ma már nevetségesnek tűnik, hogy több év börtönt kaphatott az ember egy Beszélőért, sőt akár Mozgó Világért is, de így volt. És tudtuk, meg is súgták, hogy ha sokat maradunk, kiosztják azt a jó pár évet nekünk. Hát némi ügyeskedéssel ugyan, de sikerült útlevelet szereznünk – és ne feledjük, édesanyámat akkor már kezelték vastagbélrákkal, sőt meg is műtötték. A későbbi első áttét szövődményeinek kezelése érdekében is fontos volt távoznunk. Egy rokonunkat megkértük hát, hogy értesítsen táviratban a saját temetéséről. Arra engedtek el – elvben három napra. (…)

Mennyire találták meg helyüket Magyarországon ?
– Helykereséssel nem volt gondunk – az is igaz, nagyon szerencsések voltunk, és sokan támogattak, többen, mint másokat. Azonban a rák nem kegyelmezett – a sokadik tüdőáttét hamarosan elvitte édesanyámat. (…)

Maradtak kéziratban művei, esetleg önéletrajzi feljegyzései, olyasmik, amik a szülőhely szempontjábólérdekesek lehetnek?
– Maradt néhány kézirat. Egy boldogabb világban tervezném is legalább két kötet kiadását: az egyik publicisztikákat tartalmazna, hiszen több évtizedig írt újságot, merem hinni, maradandónak bizonyul a munkássága. A másik kötet egy befe-jezeden relaxációs napló, amit halála előtt, a kezelés részeként kezdett írni – ennek bőven vannak önéletrajzi vonatkozásai, habár sajnos csonka maradt… Ezeket a köteteket ki kell, ki kellene adni, nyilvánvalóan, de jelen pillanatban és Magyarországon nincs kiadó, amelyik ne kérne komoly összeget azért, hogy egyáltalán papír alapú könyvet jelentessen meg. De ez a bolond világ is elmúlik egyszer, csak helyükre kerülnek a dolgok. – tesz pontot az interjú végére Daczó Katalin.

Illusztrációként mellékelünk egy rövid prózai művet, amely az Ifjúmunkás im mellékletének 1970/12. számában jelent meg.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ