Egy évszázados vita és újabb hajtása

Az első világháború könyvtárnyi irodalma, melynek erőteljes gyarapodása napjainkban is tart, sok homályos összefüggést megvilágított már, s – különösen az utóbbi évtizedekben – számos korábbi vitakérdést nyugvópontra juttatott. De van egy alapvető probléma, amelyben a felfogások rendkívül ellentétesek manapság is, és az immár több mint fél évszázados távlat ellenére időnként meglepő hevességgel csapnak össze. Az első világháborút tanulmányozó különböző világnézetű és nemzetiségű történészek – noha a legutóbbi két évtizedben végzett szakszerű kutatásaikkal elődeik számos elfogult vitájára tettek már pontot – nyomban polarizálódnak és csoportokra bomlanak, ha válaszolniuk kell arra a kérdésre, miből eredt, miben gyökerezett az addigi történelem legszörnyűbb vérontása, amelyben közel tízmillió katona és – a háború okozta járványokat, éhséghullámokat is figyelembe véve – hasonló számú polgári személy lelte halálát, hatalmas anyagi érték pusztult el, s az emberiség morálisan is felmérhetetlenül károsodott.

Az izgató kérdés nem új, mi több – paradoxnak tűnik -, alapelemében régebbi, mint maga a háború, hiszen a felkészülést is indokolni kellett. Ily módon az első világháború okai körüli vita immár évszázados: az érvek és ellenérvek már a 19. század végén megjelentek. A háború felé tartó Európában valamennyi érdekelt hatalom – politikusai, ideológusai, publicistái révén – kialakította a saját törekvéseit igazoló s az ellenfélét kárhoztató apologetikát. Igaz, a háborús készülődés érvei mellett s azzal szembefordulva már a múlt század kilencvenes éveiben kibontakozott a hadi készülődést elítélő polgári pacifista és a háború felé tartás társadalmi gyökereit is feltáró szociáldemokrata kritika. Érveik igazságtartalma felülmúlta azokét, de eszközeik végül is gyengébbeknek bizonyultak.

A háború okainak egyoldalú és felszínes – a saját hadviselést morális vagy nacionális érvekkel igazoló s az ellenfélét kárhoztató – magyarázata még erőteljesebbé vált a háború kitörése után, és végigkísérte a több mint négy esztendeig tartó küzdelmet, miközben a hadviselés érdekére hivatkozva erőszakosan elfojtották – eleinte sikerrel is – a pacifista vagy szocialista szellemű háborúellenes hangokat és fellépéseket. Valamennyi hadviselő kormány hivatalos kiadványokkal bizonygatta, hogy ellenfele idézte elő a háborút.

A német kormány már augusztus 4-én elkészítette és a birodalmi gyűlés elé terjesztette, s egyúttal tömeges példányban publikálta „fehér könyvét”. Két nappal később, augusztus 6-án az angol kormány is közreadta „kék könyvét”, majd augusztus 7-én megjelent az orosz „narancssárgakönyv”. Rövidesen a többi hadviselő ország kormánya is közreadta hivatalos kiadványát. Októberben a belga „szürke könyv”, novemberben a szerb „kék könyv”, decemberben a francia „sárga könyv”, 1915. februárban pedig az osztrák-magyar „vörös könyv” látott napvilágot. A háború előtt és kitörésekor kialakított igazolásokat és kárhoztatásokat azután négy esztendőn át ontotta a háborús propaganda.

A háború okai körüli vitának azonban mindez csak előjátéka volt, és ha lehet, még nagyobb hevességgel folyt tovább a háború befejezése után, amikor győztes és legyőzött egyaránt elhárította magától a szörnyű vérontás előidézésének súlyos terhét, és azt volt ellenfelére hárította. A győztes antanthatalmak a versailles-i békébe foglalták Németország egyoldalú felelősségét (231. cikkely). Németországban pedig – noha a bukást közvetlenül követően megjelentek a császári Németország háborús céljait bíráló írások és dokumentumkiadványok is – kibontakozott egy ádáz kampány, amely a felidézésben való részesség teljes elutasítására és egyoldalú áthárítására irányult.

Így indult útjára s vált egyre hevesebbé a „háborús felelősség” körüli vita a húszas és a harmincas években. Ebben a szellemben publicisztikai írások és történeti munkák tömege jelent meg, memoárirodalommal és aktapublikációkkal kísérve. Ez az áradat elnyomta azokat a szórványos próbálkozásokat, melyekben egyes szerzők – írók és történészek – a háborút viselő országok kormányainak és vezetőinek igazi arculatát villantották fel, és csak kisebb mértékben hatottak azok a marxista írások, melyek mindkét fél imperializmusát és ennek a kapitalizmus rendszerében gyökerezését tárták fel.

A „háborús felelősség” egyoldalú bizonygatásának jegyében kialakult és mennyiségében a két világháború között hatalmasra növekedett publicisztikai és történeti irodalom tendenciózus politikai célokat szolgált. A háború ideológiai továbbfolytatása volt ez, amely egyúttal egy újabb összecsapás előkészítésének fontos elemévé vált. A háborúhoz vezető valóságos okok, összefüggések feltárásához csak annyiban járult hozzá, amennyiben a volt hadviselő felek kölcsönösen kimutatták egymás politikájában az imperialista elemeket, és ezekre vonatkoztatva sok összefüggést és részletet hoztak felszínre. A leghasználhatóbbak a terjedelmes, sok kötetből álló hivatalos és félhivatalos aktapublikációk, melyek – bár többnyire a saját politikát igazoló válogatásban adták ki őket – együttesen, egymás kölcsönös kiegészítésével a mai kutatók számára is fontos tájékoztatást nyújtanak a valóságos okok és összefüggések feltárásához. (…)

*

Az első világháború lángját 1914 nyarán – aligha vitatható – az a szikra gyújtotta meg, amely Ausztria-Magyarország és Szerbia évtizedes konfliktusából pattant ki. Ám van olyan felfogás, amely az egész hatalmas világégést egyszerűen a szarajevói revolverlövéssel, illetve az ahhoz való morális viszonyulással magyarázza, s átsiklik azok felett a tényleges nagyhatalmi ellentétek felett, amelyek a fegyverkezésben és számos konfliktusban is kifejeződtek a háború előtti években, és mintegy megérlelték a nagyhatalmak háborús összecsapását. De találkozunk e nézet ellentétpárjával is, amely a világháborút 1914 nyarán mindenképpen – az osztrák-magyar-szerb konfliktus újabb kiéleződésétől függetlenül is – elkerülhetetlennek tartja, és ezért ezt csupán a hivatkozásra éppen alkalmas ürügynek tekinti azok számára, akik már ettől függetlenül döntöttek a nagyhatalmi összecsapásról. Nem osztjuk egyik végletes felfogást sem, mert a valóságos, több oldalú összefüggésnek mindegyik csak egyik mozzanatát – és azt is sematizálva – mutatja fel.

Eltekintve az osztrák-magyar-szerb konfliktustól, az 1911-ben kirobbant marokkói válság és az 1911—1912-es olasz-török háború utáni években nem volt olyan nagyhatalmi érdeket közvetlenül érintő és végsőkig kiélezett ütközési pont, amely a nagyhatalmak fegyveres összecsapását kikövetelhette. Noha a hatalmak felfegyverkezve és a világ számos pontján farkasszemet nézve őrködtek imperialista érdekeiken, sem a marokkói vagy egyéb gyarmati kérdés, sem a bagdadi vasút vagy más törökországi és balkáni érdekeltség, sem a flottaépítési és fegyverkezési verseny, avagy bármi más nem volt ekkor olyan végsőkig kiélezett stádiumban, hogy a katonai összecsapást kiválthatta.

Ausztria-Magyarország és Szerbia konfliktusa azonban a Balkán-háborúk alatt és azóta mindinkább éleződött, bármikor kirobbanhatott belőle a háború, s ez aligha maradhatott elszigetelt. Ausztria-Magyarország és Szerbia katonai összecsapásának kimenetele ugyanis nyilvánvalóan olyan erőeltolódást hozna létre, mely károsan érintene antant nagyhatalmi érdekeket, és ezért beavatkozásra kényszerít. Az európai viszonyok gordiuszi csomóvá tekeredő szövevénye a Balkán-háborúk után különösképpen itt tűnt politikai eszközökkel feloldhatatlannak. Míg egyrészről mind Ausztria-Magyarország, mind Szerbia a Balkán-háborúk után kialakult helyzetet tarthatatlannak és az ellentétes érdekek biztosítását sürgetőnek ítélte, másrészről az egy évtizede tartó és elmérgesedett konfliktus föloldása avagy csak enyhítése a Balkán-háborúk utáni körülmények között politikai eszközökkel lehetetlenné vált. Itt valóban csak egy
szikra kellett, hogy fellobbanjon a láng, kirobbanjon a két ország közti fegyveres összecsapás. Ez pedig a nagyhatalmak közti viszonyok adott rendszerében elkerülhetetlenül meggyújtja az európai máglyát.

Ausztria-Magyarország és Szerbia újabb, 1914. nyári konfliktusa nélkül tehát aligha kerül sor ekkor a nagyhatalmak háborús összecsapására. Így ez az esemény nem tekinthető csupán a jókor jött „ürügynek” bárki számára is, aki már ettől függetlenül is döntött a kard kirántásáról. De az sem kétséges, hogy az európai nagyhatalmak nem Szerbiáért vagy Ausztria-Magyarországért rontottak egymásnak, hanem azokért a hatalmi érdekekért, melyek a századforduló óta az egymással kereszteződő imperialista törekvésekből adódtak. Így Ausztria-Magyarország és Szerbia újabb összecsapása nem egyszerűen „ürügye”, de az itt elérni kívánt eredmény nem is az igazi „tétje” az általános konfliktusnak. A hatalmi ellentétek, amelyek oly bonyolultan egymásba fonódtak, és amelyek egy évtizede összecsapásra érlelődtek, az 1914 nyarán végsőkig feszült osztrák-magyar-szerb konfliktusban csúcsosodtak ki feloldhatatlanul és elodázhatatlanul. E konfliktus tehát nem ürügye és nem is oka az összecsapásnak, de végső megérlelője és kiváltója. (…)

In: Az első világháború. Gondolat, 1980.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ