Gondolatok

Elgondolni, hogy egy napon vége szakad mind — a retteneteknek, amelyek most a világot tűzzel, vérrel elözönlik, és béke lesz és a nemzetek mintha egy szörnyű gonosz és kegyetlen álomból ébredtek volna föl, a józan béke első pillanatában riadtan néznek egymás arcába;
elgondolni, hogy kiderül sok minden, ami most még titok és a napfény szükségszerűen rávilágít jóra és rosszra, a nagyszerűre és az ostobára, az áldozatokra és az eredményekre, a hősiségekre és a szenvedésekre;
elgondolni, hogy akkor szabad lesz beszélni mindenről, amiről most hallgatni kötelesség és valamiféle kijózanulás a vérből, a gyűlölködésből, a birtoklási vágyból az emberek szemét a földnek szögezi;
elgondolni, hogy lappangva visszatérnek belénk mind, mind a most konokul megtagadott, el nem ismert, mindenféle álokokkal elhazudott szelid emberi érzések, vágyak, panaszok, megbánások és mint egy óriási sirás kitör belőlünk a nagy világszánalom ;
a szörnyű szánalom, melyre nincs segítség, mely egy korszak mosolyát törli le, hogy szánnunk kell magunkat, akik mindezt láttuk, szánnunk kell a legyőzötteket és a győzőket és ők maguk is, a győzők, szánni fogják magukat, mert nem lehet akkora győzelem, amely túl ne volna fizetve már;
elgondolni, hogy a világ belesülyed akkor a magamegismerés nagy fájdalmába és elmondja — alázatosan, mert így kell – tanulságait arról, amit átélt;
elgondolni, hogy lesznek százan és ezren kiváltságosak, akik felemelik szavukat azért, hogy ez többé meg ne történhessen;
az örök békét akarók, az özvegyeket és árvákat és a magányos szülőket szánók, az egyén életének jogait védők, az elmúlt korszakok munkáit megbecsülők, hogy jönnek ilyenek százan és ezren és hozzáfognak a világ szerkezetének kijavításához és keresik azt a kicsi csavart, amely adandó alkalommal megállítja a vér özönlését;
elgondolni, hogy ehhez egy egészen új nevelési alapon induló nemzedéket kell talpra állítani és új etikai törvényeket szabni és a népek jogait megváltoztatni;
s elgondolni, hogy ez megint csak háború lesz, aminek újból lesznek hősei és legyőzöttjei és vértanúi;
s elgondolni, hogy ez hiábavaló lesz, mert a háborút nem lehet kiűzni a népek életéből;
mert felejteni fognak a győzők, felejteni a legyőzöttek és a halottak emlékét elfödik a távol harcterek ködei, és felnő a gyerek és férjhez megy az özvegy és elhalnak a szülők és megszakad az emlékezés;
a világszánalom helyébe pedig gyorsan jönnek a szükségszerű új érzések: tenni, cselekedni, helyreállítani mindent;
elgondolni, hogy az emberek újult erővel fognak dolgozni, építeni a romok fölött, mintha nem minden épület romba dőlne megint, — de az emberben megvan az építés ösztöne s ezzel megcsalja önmagát és fájdalmait;
elgondolni, hogy az ember siet megcsalni önmagát, csakhogy feledhessen, hogy joga legyen a feledéshez;
és úgy épít, mintha a maga számára építene, és úgy épít, mintha az örökkévalóság számára építene;
a gondolatok, a szivek, a kezek összefognak majd, hogy megcsalják az embert, mert kell az ember illúziója ahhoz, hogy a világ fennállhasson; s elgondolni, hogy minden emberi illúzió mindig hajótörést szenved, amíg a háború meg nem szűnik a földön;
és hogy szűnhet meg valami, ami mindig volt, mióta a világ van?
És elgondolni, hogy Krisztus azt mondta: A békét hagyom nektek, mely nem a világ békéje . . .

Forrás: Maros-Vásárhely és a háború. 1915. [emlékalbum, II. könyv]. Szerkesztette: Oroszlány Gábor, Szentgyörgyi Dénes