2014. április 3-án, 18 órától a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet – a Székelyföld folyóirat szerkesztőivel és munkatársaival közösen – Farkas Árpád költőt köszönti hetvenedik születésnapján a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében. Akik köszöntik: Bogdán László, Borcsa János, Dimény-Haszmann Árpád, Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Sántha Attila.Közreműködnek: Kolcsár József színművész és a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese. Az alkalomra elkészült a Székelyföld idei áprilisi száma is, melynek vezető helyén a Sepsiszentgyörgyön élő hetven éves költőt köszöntő írások kaptak helyet.

Kovács András Ferenc Vers tékozló havakkal című írásának zárószakaszát idézzük itt:

Vers, Farkas Árpád, vers lesz minden egyszer,
Örök hó lüktet, majd elkészül arcod,
Egész élet liheg föl elfelejtett
Erdélyi helyszínek mögött: szülőföld
hullong alá a tél eszméletében –
Szelíd szemedben fényhozó tavasz van,
S hallgatsz szavakkal tékozló havakban.

A Káfé főnix részéről sokáig tartó alkotó kedvet és erőt kívánunk Farkas Árpádnak, s többek között emblematikus fiatalkori versével is köszöntjük, amely annak idején annyi bosszúságot okozott a Hatalomnak és az őt kiszolgáló intézményeknek. A vers végül is az Ifjúmunkásban látott először napvilágot 1967. május 25-én, a Vitorlaének antológia megjelenésének beharangozásaképpen.

Farkas Árpád két verse

Cipőfűzőárus

A téllel együtt ült le
a sarki kőre
egy darabka
kopott kabátba bújt
világtalan múlt.
Mint elejtett cigarettavég,
mit már csak szél táplál
és nem fáj,
csak ég.
Nagyon befele ég!

Fűzőt árul.
Vak szemére hull a tél,
s ö csak sejti, hogy valami tiszta
valami fehér
míg fűzőtlen fűzőjét fűzi
s dúdol a szél
a szél!

Vevőre vár,
s árulja szótlan
háború utáni évek
rokkant hangulatát.

Nem kér senki !
A világ siet !
Emberek után kapnak
idegesen
az ázott pántlikák.

Torpanj meg egy percre, nagy ujjongások kora!
Költő, feledd épülő tömbházainkat.
Emberek, emberek élnek még
külvárosain k fel nem fedezett viskóiban
nagy utcasarkok szögletén
világlalan és világ nélküli emberek.

A nagy robogások rostáján
életek hullhatnak át.

S nekünk minden kiégett szemre,
ujjongásra és sóhajtásra,
kacajra és könnyre,
karokra,
vézna és erős karokra
szükségünk van,
hogy fejünk fölé tűzzük
az emberszívvel táplált
Vörös Csillagot

Tőlünk még a halálba
sem lehet elmenni rossz emlékekkel.

A tűznek, a szép ősi tűznek
nőnie kell,
mert tőle gyúlnak a Napok
s tőle gyulladnak csillagok.

Jó öreg, még
ott állsz a sarki télben,
mint elejtett cigarettavég,
mit már csak szél táplál,
és nem fáj,
csak ég.

Nagyon befelé ég.
De érezd:
valahol már tavaszodik.
S az ég lejtőjén
gurul, lassan gurul
feléd a Nap
és tüzet kér!

Kocsmafüst

Itt, hol még remeg az ajtófélfába vágott fejsze nyele,
s a forralt cujka gőzében némán ülnek a favágók,
akár a rönkök, megindul valami sziszegő,
hószilánkkal perzselő
havasi szél.

Átfut a termen füstös fellegeivel,
s váratlanul kigyulladnak a nyelv savanyú vermeibe
elásott szavak,
arcokra vénült várakozások,
fogakra kövesedett követelések,
s kigyulladnak a baj
– akár a haj –
pállott kazlai – végre!
Lassan szenesednek az arcok, az égő hús
sistergő szaga terjeng:
– az őszinteség krematóriuma ez.
Kimerednek belőle a csontok.

Odakünt komondor-éj és csönd van.

Csak Isten háziállatai vonítanak: a kutyák.
Megkucorodva, szűkölve nézik,
hogy az ajtófélfából félelmetes lassan
kiolvad a fejszeél.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ