Nehezen indul a vers.
Mindjárt falakat, köveket
kell áttörnie, pántokat, reteszeket
kiszakítania, mintha
régóta lezárt,
sokszorosan lepecsételt
hangárból próbálna kitörni
valamely repülőgép.

Még alig mozdul,
alig vesz lépésnyi lendületet,
máris előtte a felmeredő fal,
nehogy elszabaduljon,
s értelmes hanggal, jó repüléssel
zavarja a csendet, a rendet;
előtte az elveszett önbizalom,
tulajdon berozsdált kishitűsége;
előtte a meghaladottság
korszerű réme, s a kor
számtalan más akadálya.

Úgyhogy mire nekilendül,
áttör falakon, köveken,
zárait, reteszeit leszakítja
s kiszottyan a fényre,
máris lefullad,
zúzott orral áll meg a zúzott
otthon előtt, és már csak
annyit tud mondani:
Béke veled.

(1975)