Háborús Anglia életéből

Furcsa helyzetekbe kerülhet az az „ellenséges idegen”, aki nem annak született. Magam is különös helyzetben voltam múlt októberben, amikor az angol lapok a kormány abbeli rendelkezését közölték, hogy az összes katonai korban levő „ellenséges idegen” férfiak kivétel nélkül letartóztatandók és a katonai hatóságoknak rendelkezésére bocsátandók. Természetesen nem tudhattam, hogy a letartóztatás végrehajtása az illető rendőrhatóság belátására van bízva, és hogy az illetékes „Chief Constable” saját felelősségére szabadon hagyhatja azokat az idegeneket, akiket nem tart „veszedelmesek”-nek. Ki voltam téve annak a veszélynek, hogy abban a megyében legyek internálva, amelyben édes bátyám volt a Vörös Kereszt főparancsnoka, egy jó barátom pedig az igazságszolgáltatás legtekintélyesebb őre. Folyamodtam is minden összeköttetésemhez ; unokabátyám, egy magas katonai hivatal viselője; képviselő barátaim ; meg mások is biztosítottak arról, hogy itt csakis a „ Chief Constable” belátása segíthet. Kissé aggódva tértem vissza a favershami rendőrségre: ott azonban arról értesültem, hogy a megyei rendőrfőnök utasítást adott, hogy egyelőre nem kell engem letartóztatni.

*

A falu postahivatalában (amolyan vegyeskereskedéssel egybekötött pletykabörze volt) feleségemmel franciául beszéltünk. Végzetes hiba volt a szövetséges nemzet nyelvével élni: másnap a „parson” (falusi plébános), aki ilyen helyen nagy úr — hiszen azért nevezik „parson „-nak, vagyis főszemély- nek —, figyelmeztette a „farmer-„t, akinek házában laktunk, hogy ne adjon többé menedéket német kémeknek! Ezért elhatároztuk, hogy legközelebb, nehogy németeknek nézzenek (ami a „kém-mániá”-val telített levegőben kész veszedelem volt), németül beszélünk. Azonban a jó, de rettenetesen korlátolt eszű — ami, tekintettel 45 évi falusi tartózkodására, talán nem is csoda – „Parson” még folytatta hivatalát. Egy szép napon arra a tudatra ébredt, hogy mi fényjelzésekkel boldogítjuk Sheerneesst! Nagyon rosszul esett neki, amikor házigazdánk arról értesítette, hogy nincs nálunk jelző készülékünk, és hogy Sheerneess angol hadi kikötő ! Elárulta a szegény pap földrajzi tudatlanságát és elesett a „Daily Express” kitűzött jutalomdíjától.

Az egyik fiúiskola igazgatója felkért, tartsak egy-két előadást Magyarországról tanítványai és meghívott közönség előtt; hiszen oly ismeretlen az angolokra nézve az az ország, amelynek sorsa akkor, az angol újságok szerint (ez áprilisban volt), az orosz „gőzhenger”-hez volt odaláncolva. Az utolsó előadás után egy idősebb hölgy hálás köszönetét fejezte ki nekem azért, hogy Magyarországot részére felfedeztem ! Kérdezte, hogy csakugyan annyira „európai” az élete; hogy az emberek tényleg civilizált ruhában járnak-e, hogy igazán oly fejlett a zenei és művészeti világa; hogy valóban bátran utazhatnak-e az idegenek? Végre azt a szándékát fejezte ki, hogy a háború után, magas kora ellenére is felkeresi Magyarországot, ha nem lesz az oroszok kezében! Megnyugtattam.

Pedig az oroszok — ugyancsak az angol lapok szerint — az angolok legfelvilágosodottabb szövetségesei voltak, akiknek intézményeit és kormányrendszerét mintaképül állították oda! Tudom, hogy az a lelkesedés, amely minduntalan kisérte a „gőzhenger” működését, csak mesterséges volt; ezt az egyik rendőrtisztviselővel folytatott beszélgetésem világosan bizonyította. Az illető sehogy sem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy hazája sorsa a legsötétebb reakció legtipikusabb képviselőjének sorsával oly szoros összefüggésben áll. Ismerte a történetet, és a természetes következményeket le tudta abból vonni. Nagy rokonszenvvel és hozzáértéssel beszélt Magyarországról: legnagyobb meglepetésemre asztalán (pedig váratlanul jöttem utazási engedélyért) Vámbéry, Knatchbull Hugessen, Reich Emil és a Stokes házaspárnak Magyarországról szóló könyveit láttam. Mondta is, hogy egy olyan nemzet életével kíván foglalkozni, amelynek szereplése Európa történetében jogcím arra, hogy előharcosa legyen az igazi kultúrának: nem pedig olyanéval, amellyel való szövetsége Angliára nézve örök szégyenfolt marad. Elő is vette a krími háborúról szóló könyveit, és lelkesedéssel szónokolt arról az időről, amelyben Tennyson felhívása, hogy az „óriás hazug” ellen lépjen fel egész Albion, még nem volt írott malaszt. Sajnálta a régi jó időket: pedig egészen fiatal volt. Sajnálta a Németországgal való ellenségeskedést: pedig rendőrtisztviselő volt, akire az „ellenséges idegenek” ellenőrzése volt bízva. Undorodott az orosz szövetségtől, és jósolta, hogy nincs messze az időpont, amelyben a jelenlegi jóbarátok mint halálos ellenségek állanak majd szemben egymással. „Hiszen Keleten mindketten nem terjeszkedhetünk”, mondta: „és merem állítani, hogy a kultúra érdekében áll, hogy az angol és ne az orosz legyen a hatalom birtokosa Keleten”.

Itt ugyan Japán már megelőzte a jelenleg szövetségben álló versenytársakat: azonban a rendőrtisztviselő kifakadása kitűnően jellemzi azt a bizalmatlanságot, amellyel az átlagos angol az orosz szövetségessel szemben viseltetik.
Pedig az Oroszországról szóló, „helyes” szempontból szerkesztett irodalom csak úgy falta a nyomdafestéket: a vasúti állomások „bock-stall-„jai minden héten újabb, még olcsóbb népszerű kiadásokkal kedveskedtek az utazóközönségnek. Még H. G. Wells is felcsapott Oroszország fogadatlan prókátorának : meggyőző tollal megírt könyvével bizonyította, hogy kliense mennyire megelőzte Európát úgy kultúra mint gondolkodás tekintetében; hogy Oroszország győzelme véglegesen biztosítja a kisebb nemzetek „szabadságát”, mert oly csodálatos átalakuláson megy keresztül az orosz nép, amely feltétlenül megbuktatja a régi korrumpált rendszert és helyébe emeli a felvilágosodást. Mindenről meggyőzi a gondolkodó olvasót ez a remekmű, csak arról nem, hogy írója valaha is látta volna Oroszországot.

*

Érdekes, hogy Le Queux, aki hitelezői elől a Selfridge cég reklámcsináló irodájába menekült, ahonnan a szépirodalmi reklámcikkeket önti naponta a „Westminster Gazette” és az „Evenig Standard” hasábjaiba, a háború idejére kitűnő üzletnek találta a honfitársainak németfélelmére hivatkozó rém regényeket. Épen arra a német-félelemre, amelyet az ő iskolája talált ki. De hát még Le Queux is kénytelen beismerni, hogy Britanniát más veszedelmek is fenyegetik: pl. az apátia. Mindenesetre az élelmes író újabb kitűnő jövedelmi forrást fedezett fel: honfitársainak önfenntartási ösztönét támadja meg. Remélem, hogy hitelezői is hasznát látják majd vállalkozásának.

*

A hajón történt, az átkelésnél Folkestonetól Boulogne-ba. Rettenetes viharban himbálództunk jobbra-balra: egyik gyermekünk beteg lett; sírt és nem volt módunkban fájdalmát csillapítani. Akkor oda jött hozzánk egy angol tengerész-katona, aki öt hónapon keresztül szenvedte az Északi-tenger borzalmait. Szódavizes üveg volt a kezében: a gyermek előtt letérdelt és megitatta vele a szódavizet, míg arról beszélt, hogy hiszen már csak öt percről van szó, és hogy igazán a vihar nem is vihar. A gyermek azonnal jobban lett: de ez a közkatona nem tágított mellőle addig, amíg a hajó nem érkezett be a boulogne-i kikötőbe. Megható volt a Dél-Afrikába készülő „marine” szeretetteljes ragaszkodása és ápolása. De az a „még öt perc” sehogy sem fért be legkisebb gyermekünk fejébe: annyira nem, hogy a végén meg is kérdezte a katonát, hogy nem volt-e valamikor pap? „Mert”, úgymond, „a maga öt perce olyan mint a prédikátor
„utolsó szava”.

*

Nem felejtjük el angolországi tapasztalásainkat. Sok kellemetlen emlék is fűződik kényszer-tartózkodásunkhoz: de vannak kedves emlékek is. Ilyen fiam iskolatársainak (angol internátusban töltött 2 hónapot) abbeli törekvése, hogy az ő kedvéért megtanulják Magyarország történetét és földrajzát. Igazi gyermekes lelkesedéssel kezdtek a munkához: még tanáraikat is biztatták. Tudom, hogy legalább ezek között a fiúk között Magyarországnak egyetlen egy ellensége sincs: sőt, magukkal viszik majd a nagy világba azt a szeretetet, amelyet az ebbéli tanulmányaik bennük felébresztett.
Maga az igazgató pedig serkentette ambíciójukat azzal, hogy jutalmat tűzött ki a Magyarországról szóló legjobb értekezésért. Hogy mi volt a pályázat eredménye, nem tudom, mert az értekezések csak a húsvéti szünidő után voltak
esedékesek.

*

Még egy kedves emlék marad az a jelenet, amikor egy londoni klub dohányzójában egy aktív miniszter leintette azt a tagot, aki sokatmondó mosoly kíséretében értesítette a jelenlevő társaságot, hogy véleményemet úgy sem lehet komolyan venni, mert hiszen — „ellenséges idegen” vagyok.

Élet, VII. évfolyam, 33. szám, 1915. augusztus 15.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ