Tévéinterjú 1970-ből a báróval, aki író

Adat- és emlékgazdag rádiós könyvében*, amelyből tavaly, megjelenésekor már közöltünk részleteket, most egy tévébeszélgetés szövegére bukkantunk, asmelyet a marosvásárhelyi ny. riporter Kemény János báróval, íróval folytatott a múlt század hetvenes évei elején, egy esztendővel a halála előtt. Az interjúban ezúttal mint vadászat- és természetkedvelő mutatkozik meg, éppen akkor megjelent Halász, vadász, madarász c. könyve alapján. (Káfé)

Valahányszor a Halász, vadász, madarász című könyvre tekintek, a kisördög mindig azt sugallja, hogy a jól ismert népi mondás második felét is mondjuk el, vagyis, hogy üres tarisznyában kotorász. De most eltekintünk ettől, ugyanis a bukaresti Kriterion Kiadó a napokban egy újabb kötetet tett le az olvasó asztalára: Halász, vadász, madarász … címmel, és nyomban kiderült, hogy egyáltalán nem üres az a bizonyos tarisznya, hiszen tele van szebbnél szebb vadász-, halásztörténetekkel. Éppen ennek kapcsán jelentünk meg tévéstábunkkal Marosvásárhelyen, Kemény János író lakásán, hogy legújabb kötete kapcsán elmondhassunk néhány érdekességet kedves tévénézőinknek.
János bácsi közismerten jó vadász és jó horgász. Valahányszor hazatér a horgászatról vagy a vadászatról, mindig akad valami a tarisznyájában. De ha mégse, az író mindenképpen talál abban olyasmit, amiből egy karcolat vagy vadásztörténet kikerekedik, és ami az olvasókat is örömmel tölti el.

Forrás: maszol.ro

– Most arra kérném kedves házigazdánkat, hogy mesélje el tévénézőinknek egyik legfrissebb vadászélményét, lehetőleg olyant, amelyik még nem jelent meg nyomtatásban.
– Előbb azt szeretném elmondani neked, hogy amikor a könyvemnek a Halász, vadász, madarász címet adtam, az járt a fejemben, hogy akár kerül abba a tarisznyába nyúl, meg róka, esetleg csuka vagy pisztráng, akár nem, én igyekeztem azt mindig teletölteni azzal a rengeteg gyönyörűséges látvánnyal, illattal, élménnyel és madárdallal, amit magam is tapasztalok egy-egy kiadós vadász- vagy horgásztúra alkalmával. Ugyanis abból szokott táplálkozni képzeletem, amikor írni szoktam. Most ebből a tarisznyából egy szarvaskalandot kotorászok elő…

Majd kedves mosollyal az arcán a kamera felé fordult és, mesélni kezdett:
– Egy szokatlan szarvaskalandot fogok elmesélni. Negyven évvel ezelőtt, egy szeptemberi napon történt, hogy a marosmenti Kisgalonya völgyében szarvasokra cserkeltem. Különösen izgatott, hogy megláthassam azt a szarvasbikát, melyiknek mindig csak az agancsa tetejét láttam, de a testét soha. Mindig a sűrű málnavészben tekergett, de a hangját annál inkább hallottam, szép komoly búgó hangja volt. Nem is szarvasbőgés volt az, hanem inkább szarvasorgonahang. Sokáig lestem, de hiába. A harmadik napon egy egészen keskeny mellékvölgyben megláttam. Tehenei között állt, és erős hangjával hívogatta a vetélytársakat agancsos párviadalra. Nagyon nehéz célzási viszonyok voltak, mert a rengeteg apró ág mindegyre eltakarta hol a lapockáját, hol más olyan testrészét, ahova biztos lövést lehetne leadni. Végre elérkezett az a pillanat, amikor úgy vettem észre, hogy elég tisztán látom, és el tudom ejteni. Megcéloztam, elhúztam a ravaszt… Sajnos abban a pillanatban, amikor eldördült a fegyver, egy kavics megcsúszott a talpam alatt, és éreztem, hogy a puska a kezemben felfele mozdult, vagyis egyszerűbben szólva, nem oda megy az a lövés, ahova szerettem volna. Mégis, csodák csodája, a szarvasbika úgy esett össze mint a rongy. Azt hittem, hogy vége van, s éppen indultunk feléje, amikor egyszerre csak talpra ugrott, és mint az őrült, hátravetett aganccsal, elkezdett rohanni felénk, mert velem volt egy vadőr, egy nagyon kedves ember – Szalma Sámuel, egy görgényi születésű, jó hírű vadőr. Jött felénk a szarvasbika, de olyan sebességgel, hogy már ismételni sem tudtam a lövést, mert nem volt időm töltényt helyezni az egycsövű fegyverembe. Nem volt más mód, mint félreugrani, illetve bevetődni a kis patakocskába, ami ott csörgedezett mellettünk. A szarvasbika elrohant, de úgy, hogy szinte súrolta a vállamat, de többé soha sem láttuk… Nem tudtam elképzelni, mi lehet, hiszen a szarvasbika köztudomásúlag nem bántja az embert – fél tőle. Mi lehetett? Összeesett, mégis elment? Közben úgy nézett ki, mintha el akarna taposni. Aztán odamentünk, ahol a lövés pillanatában állt a bika. Egyszer csak azt mondja Sámuel:
– Megoldottuk a titkot! Nem kapott sebet ez a szarvasbika.
– Hát mi történt? – kérdeztem.
Egy kis agancscsontszilánkot mutatott fel:
– Ezt lőtte ki a vadász – mondta Sámuel félig szomorkásan, félig mosolyogva.
Rájöttünk: az volt a titka a dolognak, hogy a lövedék becsapódásakor nagy erejű ütés érte a bikát, és ettől egy rövid agyrázkódást kapott, s utána eszméletét vesztette, de csakhamar talpra állott. De úgy látszik a hirtelen szédüléstől a tájékozódási képességét meg a látását pár pillanatra elvesztette, minek következtében egyenesen arra rohant, amerre mi álltunk. Szerencsére sikerült félreugornunk, így sérülést nem kaptunk, csak a ruhánk lett csuromvizes a jéghideg patakvíztől. Így aztán szegény Szalma Sámuellel elmondhatjuk, hogy Íme: a Kárpátokban a Maros mentén, közel az Isten székéhez, van itt egy vadász és vadászcimborája, a vadőr, akiknek olyan élményük volt, mint senki másnak: szinte eltaposta őket a szarvasbika… Üres volt a tarisznyánk ott és akkor is, de egy olyan élménnyel jöttünk haza, amit azt hiszem nem egy igazvadász megirigyelt volna tőlünk. Ez az a történet, amit el akartam mondani neked és azoknak, akik most a televízióban ezt a beszélgetést hallgatják.

– Nagyon szépen köszönöm János bácsinak ezt a történetet. Végezetül még kívánom, hogy sok hasonló élmény kapjon helyet a könyvek lapjain, mert elképzeléseim szerint Kemény János bácsi még ezután is nagyon sokszor felkeresi a Kelemen-havasok vagy a Görgényi-havasok vadászösvényeit, s becserkészi majd a medvét, a szarvast vagy a vaddisznót, s ha netán az erdei vadak úsznák meg a találkozást, biztos vagyok benne: János bácsi, akkor is tele tarisznyát hozna haza nekünk. Köszönöm a beszélgetést.
– Én pedig a jókívánságokat. Tudod, kedves barátom, nálam a vadászat kezd már a múlté lenni, hiszen korban inkább a horgászok világához tartozom. A múltban gyakran csak a feleségemmel, a fiaimmal, meg a lányaimmal horgásztunk, de most egy kis új csapat csatlakozott hozzánk, vagyis az unokák.
– Ezek szerint egy nagy létszámú Kemény-hadsereg fogja rettegésben tartani a vizek pikkelyeseinek világát, persze János bácsi szakszerű irányítása mellett…
– Valahogy magam is erre gondoltam, s remélem, hogy lesz még erőm élményeket gyűjtögetni és azokat alkalomadtán papírra vetni.

(1970., Marosvásárhely / Készült az RTV magyar nyelvű adása számára)

* Csifó János – Megy a magnó… MEK

A Kemény Jánosról szóló cikk a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban – itt olvasható