Az ál­lam­vizs­ga után szól­nak, hogy vár rám Sylves­ter La­jos, a sep­si­szent­györ­gyi szín­ház igaz­ga­tó­ja. Rám? Va­jon mi­ért? Hisz alig­ha em­lék­szik rám. Ta­lán is­mét cso­ma­got küld­tek a lá­nyok, vagy ne­tán pénzt apó­som? Néz­zük! Asz­tal­tár­sa­ság a Ma­ros ven­dég­lő­ben.  Sylves­ter mel­lé me­rész­ke­dem. Bu­gyu­tán ki­vá­rok. Ő könnye­dén, szin­te mel­les­leg szól:

– Nincs ked­ve Szent­györgyre jön­ni?

– Ö… mi­nek?

– Szí­nész­nek.

– Szí­nész­nek? Igen… per­sze… hogy­ne…

Ré­szé­ről a do­log elin­téz­ve, vissza­kap­cso­ló­dik a tár­sal­gás­ba. Nem me­rek szól­ni, hogy sze­rin­tem össze­té­veszt va­la­me­lyik kol­le­gám­mal. Lét­szám­fö­löt­tis­ke­dem egy ke­ve­set, majd il­le­del­me­sen elol­dal­gok.

Más­nap meg­ke­res Gyön­gyö­si Gá­bor, a szat­már­né­me­ti szín­ház iro­dal­mi tit­ká­ra, ren­de­ző­je. Ha­bo­gok, hogy szí­ve­sen men­nék, de már elí­gér­kez­tem. (Csak tud­nám, ki­vel té­vesz­te­nek!)

A hely­zet vi­lá­gos, nincs vi­ta, ve­sze­ke­dés az év­fo­lya­mon: az egyik megy a szü­lei szín­há­zá­hoz, a má­sik megy az ap­ja szín­há­zá­hoz, a har­ma­dik megy a só­go­ra szín­há­zá­hoz… Az én apám­nak csak fa­lu­si kúr­tu­ja van, me­gyek hát oda, ahova elő­ször hív­tak. Ezért kár volt át­va­ri­zsol­ni a né­gyé­vi ál­ta­lá­no­so­kat! Úgy­se ma­rad­tam vol­na Vá­sár­he­lyen kol­le­gá­nak a ta­nár­aim­mal. Vol­tam köz­tük ele­get. A vá­lasz­tás­kor rá se néz­tem a tá­blá­ra, csak ki­vág­tam Szent­györ­gyöt, mint Szent-Györ­gyi Al­bert a ma­gas C-t. Vagy mint drám­gyak­ta­nár en­gem. Ha már a kar­rier re­mény­te­len, le­ga­lább ma­rad­jak a Szé­kely­föl­dön. Meg az­tán ott van apó­som, aki előbb-utóbb ha­za­ke­ve­ri ne­kem a lá­nyát Bu­ka­rest­ből.

(Rész­let a szent­györ­gyi be­mu­tat­ko­zó in­ter­jú­ból)

„Sza­bó Zol­tán ment­ege­tő­zik, ha ne­ta­lán nagy sza­va­kat hasz­nál­na, fel­leng­ző­sen vá­la­szol­na, hagy­jam ki.

– Ígér­get­ni, fo­gad­koz­ni nem sze­re­tek. Ah­hoz, hogy okos­kod­va nagy dol­go­kat fo­gal­maz­zak meg – nem bi­zo­nyí­tot­tam. Ta­lán évek múl­tán, sok jól meg­ol­dott sze­rep­pel a há­tam mö­gött ki­kris­tá­lyo­sí­tom még csak kör­vo­na­la­zó­dó ars poe­ti­cá­mat.

– Ho­gyan em­léksz­el vissza a fő­is­ko­lá­ra?

– A fő­is­ko­lán nem érez­tem jól ma­gam. Mi szü­li a rossz szá­jízt? Pél­dá­ul ilye­nek: igaz ugyan, hogy én már jó­val a vá­lasz­tás előtt el­ha­tá­roz­tam, hogy eh­hez a szín­ház­hoz szer­ző­döm, még­is bosszan­tot­tak a ki­he­lye­zés kö­rü­li nyíl­ván­va­ló rész­re­haj­lá­sok… Mert a kis­fiú csak a pa­pá­ja mel­lé ke­rül­het, stb.

– Mi­ben lá­tod a szín­ház fe­la­da­tát?

– Ko­ránt­sem hi­szek ab­ban, hogy ha egy te­rem­be beül mond­juk két­száz em­ber, ak­kor ben­nün­ket hall­va-lát­va meg­ja­vul­na, meg­vál­toz­na, tisz­tán fog tá­voz­ni. Ám ha min­de­gyi­kük va­la­mit is ma­gá­val visz, ami éle­té­nek egy-egy pil­la­na­tá­ban hasz­no­sít­ha­tó – úgy ér­zem, hogy azt a kon­kré­tan csak nagy­ké­pű­en meg­fo­gal­maz­ha­tó (ezért el­te­kin­tek tő­le) fe­la­da­tot, le­ga­láb­bis rész­ben, tel­je­sí­tet­tük.” (Me­gyei Tü­kör, 1976. szept.18.)

Ha egy kez­dő szí­nészt le­fo­tóz­nak, hogy na­gyí­tott ké­pét ki­füg­ges­szék az elő­csar­nok­ban, szín­ház­meg­vál­tó ar­cot mo­so­lyog, sze­me su­gár­zik a bi­za­ko­dás­tól. Én olyan sa­va­nyú po­fát vág­tam, hogy a kol­le­gák a fa­lon el­for­dul­tak tő­lem.

Az 1976–77-es évad tár­su­la­ta:

Balázs Éva
Bálint Péter
Bokor Ilona
Botka László
Csergőffy László
Daróczi Zsuzsa
Dálnoky Zsóka
Darvas László
Dobos Imre
Fábián Enikő segédsz.
Fülöp Klára
Győry András
Király József
Kőmíves Mihály
Krizsovánszky Szidónia
Kudelász Ildikó
Kuti István
László Károly
Molnár Gizella
Nagy Ilona
Nászta Katalin
Nemes Levente
Orbán Károly
Piroska Klára
Simon András
Szabó Mária
E. Szabó Lajos
Szabó Zoltán
Szász Enikő
D. Vásárhelyi Katalin
Veress László
Visky Árpád
Völgyesi János
Zsoldos Árpád

Ren­de­zők:
Völ­gye­si And­rás fő­ren­de­ző
Se­prő­di Kiss At­ti­la
Ba­logh And­rás se­géd­ren­de­ző

Igaz­ga­tó: Sylves­ter La­jos
Ali­gaz­ga­tó: Bá­kai Ba­lázs

Szent­györ­gyi pá­lya­fu­tá­so­mat ter­mé­sze­te­sen tánc­cal kezdtem. Ta­má­si Tün­dök­lő Jer­emo­sá­ban tün­dö­köl­tem csár­dást – beug­rás­sal. A Cson­gor és Tün­de fá­tyol­tán­cá­ba már be­osz­tot­tak. A föld­ből kel­lett las­san ki­nő­nünk, a meg­fe­le­lő ütem­nél kez­de­ni a lej­tést. Csak­hogy La­ló kol­le­gám­mal (E. Sza­bó La­jos) a pró­bá­kon min­dig elvé­tet­tük a be­lé­pőt, ezért a fel­tá­pász­ko­dá­sun­kra be­ik­tat­tak hét do­bü­tést. Hogy tel­je­sen biz­tos le­gyek a ko­reo­grá­fiá­ban, me­mo­ri­zál­tam a lé­pé­se­ket: ket­tő jobb­ra, ket­tő bal­ra, négy elő­re, hat kör­be, hat vissza…

Ha­nem az egyik pró­bán meg­jár­tam. Ké­sőn ke­rül­tünk sor­ra, éhes vol­tam és nyűgös, na­gyon fi­gyel­tem, hogy miat­tam ne kell­jen majd is­mét­el­ni. El­mé­lyül­ten szá­mo­lok, ra­kos­ga­tom a ka­ri­kóst áhí­ta­to­san… egy idő után még­is úgy ér­zem, va­la­hogy va­la­mi még­sincs rend­jén. Ki­zök­ke­nek, s döb­ben­ten lá­tom, a töb­bi­ek tánc he­lyett fet­ren­ge­nek a rö­hö­gés­től. Mi a fe­ne jö­he­tett rá­juk?

– Most mit ron­tot­tam el? Mi­ért ne­vet­tek így?

– Nem hal­lod, te sü­ket, hogy már rég nem szól a ze­ne?

Szö­ve­gem elő­ször Az öreg hölgy lá­to­ga­tá­sá­ban volt, ber­öp­pen­tem a moz­dony­ve­ze­tő röp­ke sze­re­pé­be. A sztár Vi­tá­lyos Il­di­kót (m.v.) kel­lett le­szid­nom a vész­fék miatt. Sze­mély­vo­nat­nyi gát­lás…

És má­ris jött a csak ter­je­del­mé­ben elég nagy (gaz­dát­la­nul ma­radt) sze­rep egy ré­geb­bi, de egy­ál­ta­lán nem klasszi­kus ro­mán szer­ző (Ge­or­ge Ci­pri­an) lom­tár­ból elő­ko­tort mű­vé­ben (Gá­csér­fej). Ren­de­ző Se­p­rő­di Kiss At­ti­la. Ak­kor még nem is sej­tet­tem, hogy ő lát­ta a vizs­ga­elő­adá­sa­in­kat és ta­lán ő bér­el­te fel irá­nyom­ba Sylves­tert. Csúsz­tam-mász­tam, ka­pasz­kod­tam a kez­dő buz­gal­má­val, stré­ber­sé­gé­vel.

„Tor­nász­nak, fá­ra mász­nak, ön­fe­led­ten ka­ri­kí­roz­nak (Se­prő­di Kiss At­ti­la – megj. most) szí­né­szei – azon a cí­men, hogy csak já­ték az egész. Pe­dig in­kább er­köl­csi teszt. Nem árt, ha időn­ként meg­ál­lít egy szó­ra a Visky Ár­pád – Lász­ló Ká­roly – Do­bos Im­re – Sza­bó Zol­tán vo­nós­né­gyes, s az em­be­ri tar­tás fon­tos­sá­gát húz­zák alá. Ez él­te­ti a sep­si­szent­györ­gyi elő­adást.” (Ker­tész Mi­hály: Teszt. If­jú­mun­kás, 1977. jan. 9.)

„Sza­bó Zol­tán Pen­ta­gon­ja a min­den tár­sa­ság­ban min­dig je­len­le­vő, örök el­lent­mon­dó, for­ron­gó és sem­mi­vel meg nem elé­ge­dő, ugya­nak­kor ja­vít­ha­tat­lan ja­ví­tó fi­gu­rá­já­val – si­ke­res volt.” (Bog­dán Lász­ló: Sze­rep ka­val­kád. Me­gyei Tü­kör, 1976. dec. 18.)

A szín­pad kö­ze­pét élő­fát imi­tá­ló vasszer­ke­zet ural­ta, azon ta­nyász­tunk, azon ipar­kod­tunk ne­gyed­ma­gam­mal a ki­csi­nyes tár­sa­da­lom fö­löt­ti ma­gas­ság­ba tör­ni – míg­nem vá­rat­la­nul el­ju­tot­tunk a mennyor­szág­ba: az elő­adást (a Cson­gor és Tün­dé­vel együtt) elen­ged­ték dél­vi­dé­ki tur­né­ra. Ju­go­szlá­via, 1976! Nyu­gat!!! De­cem­ber lé­vén, a ka­rá­csony­fa és a dió­bél volt oda­át a ro­mán va­lu­ta. Fe­je­se­ink töm­köd­ték a kis fe­nyő­ket a nyá­ri­as dísz­let kö­zé, ott­hon anyó­som tör­te a di­ót, mert­hogy az Edit lány­szo­bá­já­ban lak­tunk, anyó­som cél­ra­tö­rő fe­lü­gye­le­te alatt.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ