A hajó orra fáradhatatlanul szelte a vizet. Csak a távolodó hegyi kunyhók jelezték, hogy haladnak. Mi más mutatta volna? Hisz a tenger végtelen lankáin kívül csak nagy néha egy-egy madár kacsint vissza a hajónak.
A tenger épp élvezi a hajókat. Amint egy porszem megpróbál átvergődni egy szobán…
A vihar még gondolkodik a sakkpartnere, a Nap lépésén, aztán hirtelen mozdulattal a futárral harcra lendül. A futár marcona felhőként el is takarja az eget.
A matrózok lázas sürgés-forgása egészen a hajóbörtönig hallatszik. Sok rabot visznek különböző börtönökbe. Egyiküket a közeli sziget tömlöcébe. A hajócella nyirkos helyiségben a saroknak dőlve egy férfi gondolkodott. Sovány volt. Mélyen beesett szeme nyugodtan fordult innen oda. Hosszú szakálla a csupasz mellkasát simogatta. Rengeteg, kósza haja szerteszét futkorászott vállain. Az ősz hajszálak között félénken megbújt egy-két sötétbarna is. Lábait hanyagul a cellavasnak támasztotta és ült.
Sok éve már a rácsok mögül bámul ki. És az a sok egymás melletti vas már csukott szemmel, gondolataiban is jelen van. Érzéseit is rácsok pecsétlik.
Régen biztosan tudta, hogy ártatlan. De most már ő sem emlékszik, bűnös-e vagy sem. Nem is érdekli.
Néha visszaemlékszik első rabéveire. Akkor éjjel, amikor bezárták, őrjöngött. S amikor jött a nagybajszú őr, aki az ételt hozta neki, megkérdezte társát, aki az éjjel rá vigyázott:
– Jó éjszakád volt?
– Dehogy! Akárcsak a többi büdös gazember! Kiabált egész éjjel! Őrültek ezek az utolsó szálig, én mondom!
Ezek a szavak fájdalmasan visszacsengenek fülében, annyiszor, de annyiszor. Akkor megfogadta magában, hogy ő más lesz, mert ő megszökik és bebizonyítja és… Ezzel kelt és feküdt. Egy pár évig… Pedig mennyire igaza volt akkor annak az őrnek.
Most csak egy sóhajtásnyi röhej szökött ki az ajkán. Miért is képzelte, hogy ő más? Miben? „Hát persze, hogy más, hiszen ő a 225-ös rab, nem a 117-es…” Undorodva saját magától még gúnyosan nevetett is magán. Kelletlen arccal evett, közömbösen kelt fel.
Már az időt is elfeledte számlálni, már az sem számított, hogy melyik börtönben van. Ez lehetett a tizedik, ha nem a többedik tengeri útja rabként.
Ekkor már érződött a vihar fűszere a levegőben. Kint egy magányos madár kiáltotta el magát. Ekkor a hajó hánykolódni kezdett a hatalmas hullámok hátán.

Forrás: Lélekmozaik. Háló-antológia. Verbum, Kolozsvár, 2014. Szerkesztették: Bodó Mária, Józsa Zsuzsanna