Önéletrajzi dokumentumregény

Toll, torna, lányok

1.
Tehát vége, finita la commedia. Pedig nemrégen alakítottam át a naplómat, és dolgoztam regénnyé. Ebben burkolt formában, de életemben először megvallottam, hogy szeretem. Csak az volt a bökkenő, hogy nem annak olvastam fel, akire tartozott. Igaz, Lucsi elég gyatrán értett magyarul, azért reméltem, mégis csak eljön a jó előre beharangozott felolvasásra. Nem jött el, ezért kénytelen kelletlen Ilonka néninek, Lucsi anyjának olvastam fel a vallomást. Hogy aztán ő, legalább ő megértette-e, és a lányának is kikotyogta, ugyanolyan kérdés, mint az, hogy maga Lucsi sejtette-e, miként érzek iránta. A regényt egy iskolai füzetbe írtam eredetileg, és néhány részletét még ma is őrzőm valamelyik fiókban. Emléknek megjárja, mert regényként legfeljebb azért ér valamit, mert már az első lapon rámutat, hol maradjon a suszter, jelen esetben asztalos, ha regényt ír. Íme, négy oldal a regényből! Címe Venczel, ha, egyik áldott emlékű matektanárom szavait idézve, jól tévedek.
Miután így csalódtam Lucsiban, elhatároztam, ki tudja, hányadszor, hogy nem látogatom meg többé a családot. Szavamat ezúttal kivételesen be is tartottam: sosem láttam viszont Margitkát. Pontosabban láttam, de csak fényképen, akkor is csak ötven év múlva. Nézem a fotót. Ez a molett, kikent-kifent öreg hölgy lenne az én hajdani szerelmem, akiért majdnem megmérgeztem magamat? De hallga, ne legyünk igazságtalanok! Vajon mit szólna ő, ha ő is meglátna kopaszon, ráncosan, 110 kilós tataként? A képeket gondosan eltettem, aztán rakosgattam ide, rakosgattam oda, amíg el nem kallódtak. Azóta, nos, igen, azóta sem álmodom Lucsiról.
De talán térjünk vissza abba a bizonyos bútorgyárba, ahova a „bilincses iskolákból” menekültem. A fizikai fáradalmakat ugyan hamar megszoktam, de a környezettel, elsősorban mesteremmel sehogy sem tudtam, és nem is akartam megbarátkozni. Ebben az üzemben valamennyi munkás káromkodott, lehangolóan műveletlen volt és durva, durva, mint a smirglipapír. A mester, egy köpcös, vörös képű asztalos, ráadásul piált is, amit ugyan tiltott a szabályzat, de neki, miért, miért nem, elnézték. Nem kétséges, hogy fel sem vettem volna az ilyesmit, ha egy- egy fizetésnap után én is meghívom a szakikat a kocsmába, káromkodom, mint a jégeső, és fo­galmam sincs, kicsoda Hevesy György vagy Kazinczy. Nem mintha az én családi környezetemben senki sem szentségelt volna, és olyan nagyon művelt sem volt ahhoz, hogy a műhelynél lényegesen más világban érezzem magamat. Viszont ne feledkezzünk meg a könyvekről, Rousseau-ról, Balzacról, Jókairól, Petőfiről, akik mégis csak más gondolkozáshoz szoktattak, ezenkívül rendszeresen jártam templomba meg egy református paphoz is, bizonyos Makkai Endre tiszteleteshez. Az idő tájt, nyugodtan állíthatom, hogy, jóllehet semmiféle rokoni kapcsolatban nem álltunk, közelebb álltam hozzá, mint saját anyámhoz. Ezek szerint nem szerettem anyámat? Szó sincs róla, szerettem anélkül azonban, hogy bármikor is megnyíltunk volna egymásnak. Anyám egész életében zárkózott volt, mindig megvoltak a maga külön titkai, melyekről addig-addig hallgatott, amíg magam is titkolózni nem kezdtem előtte. Így aztán halvány sejtelme sem lehetett Lucsiról, az Olimpia cirkuszról, patkányméregről vagy a… verseimről. Aha, versek! Tehát írtam is? Előfordult. Persze ezeket is kinek másnak mutathattam volna meg, mint a tiszteletes úrnak. Akkoriban elég gyakran jártam e célból a bajuszos, impozáns homlokú református lelkészhez. Közben persze elbeszélgettünk másról is: könyvekről, irodalomról, politikáról. Néha összeszaladtam János, illetve Andris fiával, akikhez azonban sohasem vonzódtam. Szemmel láthatólag ők sem, mert egyik sem mutatatott irántam különösebb érdeklődést. Szervusz! Hogy vagy? Mi újság? Körülbelül ennyiben merült ki a mi társalgásunk. Az „öreg” náluk ezerszer közlékenyebb és érdekesebb is volt egyúttal. Irodalmi törekvéseimben messzemenően támogatott, de sohasem kritikátlanul, amit méltányoltam is eleinte. Később egyre kevésbé. Tudtam róla, hogy fiatal éveiben lapot is szerkesztett, maga is írt stb., de ami sok, az sok, mondhatna már valami jót is a verseimről. Nem elég eredetiek. Túlteng bennük az utánérzés. Próbálj meg a magad hangján írni, és tanulni is hozzá egyet-mást, mert a költészet nem csak tehetség, hanem tudás kérdése is, barátom – hangoztatta, és… igaza volt, még ha szavai bántottak is időnként. Prózában már jobb voltam. Csak azt ritkán írtam egyelőre. Egy regényt, azért még így is kiizzadtam valahogy. Sajna, izzadtam, ugyanis sosem írtam, mi több, ma sem írok könnyedén. (Csak azt ne kérdezzék, akkor miért körmölök, mert ugyanezt kérdezem én is immár hatvan éve magamtól.)

(Folytatjuk)