Önéletrajzi dokumentumregény
Szóval írogattam, írogattam, amiért be sokan kiröhögtek volna a műhelyben, ha történetesen megtudják! Lassan kezdtem megbánni, amiért az iskolapadot felcseréltem a gyalupaddal. Lehettem volna egyetemista, aztán szerkesztő, tornatanár, színész, ha nem hagyom ott az iskolát – keseregtem magamban. Néha elővettem a 7. osztályról készült tablómat, és irigykedve nézegettem, milyen gondtalanul mosolyognak osztálytársaim a fényképen.

Ez itt, baloldalt, rövidnadrágban Györfy János, az osztály eminens tanulója. Ő is írt verseket. Fel is olvastuk egymás poémáit, és nagyokat nevettünk egyik szomszédunkon, a 18 éves Lázáron, aki szerint ő, mármint Lázár Pistu a XX. század legnagyobb magyar költője.
– Tényleg! – kacsintott rám Jani titokban. – Ki mondta?
– Én mondom.
– Gratulálok! Felolvasnál nekünk is egy költeményt?
– Szívesen, csak momentán nincs egy vers sem a zakómban – válaszolta ilyenkor.
Úgy látszik, nagyon félhetett a bírálattól, vagy… nem is írt életében egy verset sem. Legfeljebb sírt, ha kissé mélyebben nézett a pohár fenekére, mert inni ivott, az bizonyos. Bele is halt a szerencsétlen, mint utóbb hallottam, negyven-ötven éves korában.
Tovább! A legelső sorban, középen Kirchmeier vigyorog. Őt azért szerettük, mert példátlanul kedves volt. Édesem, bogaram, rubintos virágom, többnyire így beszélt. Hát lehet az ilyen osztálytársat nem szeretni?
– Látom, megbántad, hogy otthagytad az iskolát – tapintott anyám a lényegre. – De ne búsulj, amiért dolgozol, attól még tanulhatsz. Iratkozz be az estibe, és ezzel két legyet ütsz egy csapásra.
Beiratkoztam. Volt egy munkatársam az üzemből, a Maksai. Ő is ugyanezt tette, azzal a különbséggel, hogy ő végig kitartott, míg én három hét múlva feladtam. Édesanyám elcsüggedt, nagyanyám bazsalygott. Ugyanígy járt ő is Albival: a mezőgazdasági fiaskó után beíratta a sze­rálba (estibe), és ennyi, mert Albika onnan is kicsöppent.
– Jól van, Pali, én megértem. Azért, megjegyzem, eddig azt hittem, téged keményebb fából faragtak – törődött bele édesanyám szomorúan.
Hát nem faragtak, mert óra közben majd elaludtam a suliban. Akkoriban épp a gépházban ügyködtem. Az volt a feladatom, hogy hol betoljam, hol kihúzzam a gyalulógépből a deszkákat. Reggel hattól fél tízig. Fél tízkor elküldtek bevásárolni. Vettem cigarettát, kolbászt, konzervet, vagyis ki mit kért. Ez is az inasok dolga volt, csak egyikük sem vállalta. Én igen, még­hozzá szívesen, ugyanis nekem ez a fél óra plusz szabadság is rengeteget számított. Úgy repültem ki az üzemből, mint egy madár, melyet kiengedtek a kalitból. Fél tizenegykor folytattam a munkát a gépházban, nyeltem a port, és vakargattam a fülemet, miután egyre rosszabbul hallottam.
Napjaim egyébként elég unalmasan peregtek. Csupán egy tragédia rázott fel egy ködös novemberi délelőtt.

Dolgozott az üzemben egy süketnéma asztalos. Csendes, jóképű fiatalember volt, akit sokan kedveltek, de fogyatékossága miatt ki is figuráztak néhányan.
– Mú, mú! – utánozták röhögve, amit ugyan nem hallott, de a szájukról mindig leolvasott.
Egy ideig még elnéztem, mert hát ki vagyok én, hogy ezt megtiltsam? Ha csúfolják, hát csúfolják. Engem is sűrűn megszóltak, amiért nem szoktam szentségelni velük, mint a jégeső. És persze inni sem, vagy a munkásnők fenekét csipkedni, mire kezdtek engem is a pokaiták [itt: baptisták] közé sorolni. Hanem ezen a reggelen – már nem emlékszem, mi okból – ingerlékenyebb voltam, mint egyébként.
– A csudába! Miért heccelik mindig ezt a fiatalembert!
– Mi az, nem tetszik? – hökkent meg az asztalos; nagy, lapátkezű férfi volt, akitől minden inas rettegett. – Csókold meg a valagom!
– Csókolja meg maga! – vágtam vissza merészen. – Nem szégyelli magát, Petruţ úr? Pont rajta demonstrálja, milyen stramm ember?
A süketnéma figyelmeztetően hadonászott.
– No nézd csak a kis szöcskét! – nézett körül az asztalos, s miután senki sem volt a közelben, felemelt ököllel rohant rám.
Le is ütött volna rögtön, ha nem lép közbe a süketnéma.
– Eressz el! – sziszegte eltorzult arccal Petruţ úr. – Ahhoz képest, milyen tökmag vagy, acélból vannak az ujjaid – tapogatta meg a csuklóját, és megszégyenülten eloldalgott. – Még számolunk – fordult vissza az ajtóból. – Egy percig se higgyétek, hogy győztetek. Hohó, Petruţot nem olyan könnyű ám legyőzni!
Eltelt két nap, s már meg is feledkeztem az egészről, amikor velőtrázó sikoly rezzentett fel seprés közben az udvaron.
– Ilie! Belécsúszott a cirkula! Gyorsan! Gyorsan! Hívjátok a mentőket! – kiáltoztak összevissza a társaim.
Beügettem a gépházba, hát a süketnéma sikoltott, illetve már csak pihegett kifordult belekkel egy hatalmas vértócsa közepén.
– Ennek kampec! – sápadozott mellettem Petruţ úr. – Mi a faszamat keresett ez a gépházban, miután annyiszor elmondtam, egy süket maradjon távol a gépektől. (Részlet a Petrozsényi gyémántok című elbeszélésből.)

Folytatjuk