Önéletrajzi dokumentumregény

Egy idő után anyámnak is feltűnt, milyen rosszul hallottam.
– Te, Pali, te süket vagy – riadozott, amíg fel nem világosították, hogy a gépek zajától nem hallok, de majd megszokom, és nemsokára ugyanúgy fogok hallani, mint azelőtt.
Basszus, pont most, amikor a Szabad Európa és az Amerika Hangja híreit hallgatom, tudniillik minden szabadidőmben a rádió mellett kuksoltam. Lucsi passz, líceum [középiskola] kipipálva, de a föld továbbforog, és Budapest utcáin ismét tankok dübörögnek. Talpra, magyar, hí a haza! Kezdtem magamhoz térni. Vajon nálunk senki sem mocorog? – érdeklődtem jobbra, tapogatóztam balra: eredménytelenül. A bútorgyárban hallgattak, másutt, ha beszéltek is, összevissza fecsegtek. Banciu szomszéd szerint Romániában senki sem hőbörög.
Pedig hőbörgött, még ha én nem is tudtam ezekről. Elsősorban a nagyobb egyetemi városok, Temesvárt, Kolozsvár és Bukarest szolidarizált az „ellenforradalmárokkal.” Gheorghiu-Dej azonnal bevezette a hírzárlatot, cenzúrát, megerősítette a határőrséget, és riadókészültségbe helyezte a teljes román haderőt.

„Október 30-án a temesvári román egyetemisták mintegy 2500 diák részvételével nagygyűlést tartottak a temesvári Műegyetemen (Politechnica) a diákság problémáiról. A diákok szolidaritásukat fejezték ki a magyar forradalommal, majd a Teodor Stanca által összeállított 12 pontos memorandumukban megfogalmazzák a követeléseiket is: a szovjet csapatok kivonását Romániából, Sztálin személyi kultuszának fölszámolását, a parasztságot sújtó beszolgáltatások eltörlését, egyetemi autonómiát. A diákok a budapestihez hasonló tüntetést és forradalmat akartak kirobbantani a városban. A vállalkozást fő szervezői Teodor Stanca mellett többek között Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Friedrich Barth, Nagy László és Heinrich Drobny volt. A hadsereg és a Securitate azonban körbefogták az épületet, majd letartóztatták a résztvevők nagy részét. Október 31-én a letartóztatott diáktársaik kiszabadításának követelésével több mint 1000 egyetemi hallgató tüntetni kezdett, majd Temesvár központjába vonult. A hadsereg és a Securitate bekerítették a tüntetőket, majd valamennyiüket gyűjtőtáborba zárták.
November 1-jén, halottak napján a kolozsvári magyar Bolyai Egyetem hallgatói a Házson­gádi Temetőben Dávid Gyula vezetésével megkoszorúzták a magyar irodalom és szellemi élet nagyjainak sírját. Tőlük függetlenül egy másik csoport diák elénekelte a Himnuszt, és Bartis Ferenc elszavalta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét. A magyar forradalommal való együttérzés jeleként nagyon sok egyetemi hallgató a kabáthajtókára nemzeti színű kokárdát és gyászszalagot tűzött ki. A Securitate emberei közben mindenkit lefényképeztek.
Bukarestben a román egyetemisták november 4-én tüntetést szerveztek a szovjet nagykövetség elé, de a tervet nem tudták megvalósítani, mert a fő szervezőket (Alexandru Ivasiuc, Mihai Sărdaru, Marcel Petrişor, Mihai Mîrţu, Mihai Grama, I. D. Sârbu, Demostene Andronescu) letartóztatták és életfogytiglani vagy 25 évi szabadságvesztésre ítélték. A börtönbüntetéseken túlmenően számos hallgatót kizártak az egyetemről.” (Wikipédia)

Mire megszűnt az átmeneti süketségem, a magyar forradalom is elbukott. 400 embert kivégeztek, mintegy 21668 személyt bebörtönöztek, 16–18 ezer főt internáltak. Nálunk állítólag még többet.
Eltelt egy hónap, és én hiába hagytam ott az esti iskolát, esténként mégis tovább kellett tanulnom, ugyanis éppen akkor lépett életbe az a törvény, miszerint nem elég a munkahelyi gyakorlat, egy inasnak szakmunkásképző tanfolyamra is kell járnia. Mondom az anyámnak.
– Édesanyám, nem bírom. Ki akarok lépni az üzemből.
– Már megint kezded? Istenem, hogy lehet egy sportoló ilyen puliszka!
Ezen elvitáztunk egy darabig, aztán maradt minden a régiben. Úgy február körül azonban mégis csak meggyőztem valahogy.
– Nem akarom megijeszteni édesanyámat, de van egy problémám.
– Mégpedig?
– Tessék idenézni, mutatom – köptem egy nagyot a tenyerembe.
– Pfuj, töröld le azonnal!
– Máris, de előbb tessék jobban megnézni!
– Mit nézzek rajta?
– Tiszta por. Köpjek még egyet?
Feleletet se várva, beleköptem a másik tenyerembe is. Az a köpet is szennyes volt.
– Szilikózisom van vagy… vagy valami ilyesmi, amit a gépházban keringő fapor okozott. Még egy-két év, esetleg három, és tüdőbajban fogok meghalni – köhögtem a kezembe.
Édesanyám megijedt.
– Rendben van, meggyőztél. Még holnap elmegyünk az orvoshoz, és ha ő is úgy látja, keresünk neked egy másik állást a városban.
– Én jobbat ajánlok: folytatnom kéne a tanulást.
– Tessék?
– Miért legyek én asztalos, amikor színész, tornatanár vagy szerkesztő is lehetek?
– Erre gondoltam én is, mielőtt beiratkoztál volna a szerálba. De te ettől is elbúcsúztál, úgyhogy nem értem, mit akarsz megint a sulitól.
– A szerál az más, ott dolgozni is kell, édesanyám, márpedig egyszerre dolgozni és tanulni… Azt csakugyan nem bírom. De mi volna, ha nappaliban tanulnék, vagyis két szék helyett csak egyre ülnék momentán? Akkor én is biztosan többre lennék képes, és meg is tennék mindent ahhoz, hogy ne kelljen többé szégyenkezned miattam.
– Ellenzem – hadonászott édesanyám. – Nincs nekünk pénzünk ilyen próbákra, kisfiam. Ha édesapád élne, üsse kő, megpróbálhatnád még egyszer. Nyilván ő is örülne, ha nem asztalos len­ne a fiából. De miután nem él, csakis egyet mondhatok: addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, megértetted?
Válasz helyett elkezdtem sétálni a szobában. Mindig így tettem, ha valami nagyon rágott belülről.

(Folytatjuk)