Bűvölő

Fújj, szél! – indulj most át a kerten,
sziszegve, napraforgók lámpái alatt.
Kúszik felém az éjben a krumpliinda szára,
ne hagyd, hogy megkötözzön nyíló álmokat.

S kihűlt nyarak tüzével a csipkebokrot gyújtsd fel,
a kökényízű éjben izzon már föl a som,
csattogó vadvizeknek magánya égre keljen
belőlem nyíló csöndes, denevér-szárnyakon.

És simogasd az öklöt, amelyen álla nyugszik
a tűnődő parasztnak – eres, megfáradott.
Mint magvaváló szilvát, úgy bontsa ki most is
a hajnalok gyomrából a lüktető napot.

Szél, ó, szél, ne hagyd, hogy puha kóca
a nyugalomnak befonjon mindent, ami él –
Süvíts át rajtam, s röpíts fel a Holdba,
te puha-vad és szelíd őszi szél.

Áramlások

Mozdulnak a kihűlő kertek, sápadt
paprikák, karfiol-gyöngyök úsznak az
őszi huzatban; érzik a fák is, a bokrok
a giz-gazok csípős füstjét, mélyre
lenyúlnak a sótlan földben a csontos,
nagy gyökerek, – s tova leng, tova leng
koronájuk. Szállnak a magvak a szélben:
a bőség szapora holdjai szállnak,
a csipkebokor kivilágló csöppnyi
bolygórendszere éjbe kering; – árad az
ősz, áramlik a szélben, magvak és álmok
gyomirtó lángok
elmúlást hessentő hite szerint.

Szőlőszem

Egy szőlőszemet itt felejt a szél is.
Áttetsző-könnyű szőlőszem vagyok.
Bőrömön fény gyúl, legbelülről mégis
arcomat mossák hűvös záporok.
S borzongó, szomjas ujjak jönnek értem,
nyirkos magányon szétfoszlik, ahol
kiforr a némán erjedő nagy éjben
a csönd, a szó, a béke és a bor.