Magunk mentsége (2014. április 11.)

Mintegy tíz éve történt, 2004 késő őszén. Akkor még azt hittük: a Romániai Magyar Szóra szüksége van a romániai magyarságnak, ez pedig önmagában is elégséges ahhoz, hogy fennmaradása biztosítva legyen. Ezzel a bizakodással szerkesztettük az akkoriban meglehetősen népszerű és valóban színes Színkép című hétvégi irodalmi-kulturális mellékletet. Számos, azóta is emlékezetes projektünkkel a hátunk mögött, az említett őszön azon töprengtünk a mellékletet szerkesztő Szonda Szabolccsal, mivel is rukkoljunk elő József Attila születésének centenáriumára, amely 2005 április 11-én lett volna esedékes. Rengeteg terv, elképzelés közepette látványosabbnál látványosabb akciókat ígért a művelődési élet határon innen és határon túl, pályázatok indultak, nagy volt a sürgés-forgás az emlékezés vadasparkjában. Legjobb talán az lett volna a részünkről, ha nem tartunk lépést a divattal, és kimondottan bensőnk, meggyőződésünk diktálta megidézés módozatain töprengünk. Ma sem tudom, jól választottunk-e, amikor abban maradtunk, hogy kétszemélyes csapat tagjaiként, ám egyénileg kiválasztunk 19–19 József Attila-verset, amiket különösen közel érzünk magunkhoz, és széljegyzetekben indokoljuk-fejtjük ki azt, milyen belső visszhangot vélünk fontosnak rögzíteni és továbbítani az olvasó felé a személyes átéltség jogán és okán. Úgy terveztük, hogy a születésnap dátumán (Színkép, 2005. április 9–10.) tesszük közzé szeszélyes, kommentált antológiánk szándéknyilatkozatát, majd kéthetente jelentkezünk a 19 részből álló, rovatszerűen felépített sorozatunkkal. Ötletgazdákként azt ígértük, hogy minden alkalommal egy-egy, kisebb-nagyobb mértékben egymással „feleselő”, egymásra reagáló JA-verset ajánlunk az olvasók figyelmébe. Számításaink szerint a sorozat eltartott volna az esztendő végéig, csakhogy a lap már nem bírta addig „cérnával”, s a nyolcadik közlés után (Színkép, 2005. július 23–24.) rovatunknak befellegzett. Mivel nem előre elkészített, hanem közlésről-közlésre megszülető anyagról volt szó, a folytatást – kifutópálya hiányában – már meg se kíséreltük, ami azóta is tartós lelkifurdalással figyelmeztet kishitűségünkre. Terveztük ugyan két ízben is az újrakezdést, de mindez csak terv maradt. Most, az idei születésnapon – költészetünk napján – letöröltük a port a már-már elfeledett, elkészült anyagról, s ismét elérhetővé tesszük, ezúttal a Káfé főnix weblapon, heti rendszerességgel. S ki tudja? Talán ez a restitúció meghozza bennünk a folytatás leküzdhetetlen ihletét is… (Cs. G.)

Hajósinasként a „JA” óceánjárón (2005. április 9-10.)

József Attila írta le, s hagyta hátra töredékként, ám tanulságnak:

Amikor verset ír az ember, / Mindig más volna jó, / A szárazföld helyett a tenger, / Kocsi helyett hajó. // Amikor verset ír az ember, / Nem írni volna jó. (Amikor verset ír az ember…)

A nosztalgia célkeresztjében: a tenger. Merthogy veszettül a szárazföldhöz köt ma minden: az életforma, a szükség, az élmények, a kapcsolatok, szerelmek.

No de az álmok! A vágyak! A fantázia szabadon bóklászó lovai!

József Attila legalább megpróbálta. A hajót is, a tengert is. „Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam” – írja a Curriculum vitae-ben. De a tengert is megidézte, legalább ötven versében. Oda vágyott, mint minden magyar („Tengerre, magyar!”) és nem magyar – a szárazföldet belakó egész emberiség.

Rengő csoda Tenger! / Fonjad körül bánó dalaiddal / Élet után vágyó lelkemet. / Tépd ki szívem kérges rejtekéből / Tompa dalok árnyékéletét. / Mert gyáva az ember. (Tengerhez)

De a tenger nem csak vágy nála, hanem mérce, minta, őserő, amely levezényli életünket, mérve hozzá a végtelen ütemet.

Örökkön háborog a tenger / örökkön zúgnak a lombok / örökkön fájdalmas az ember / örökkön kicsik a dolgok. (Töredékek)

Sárga füvek a homokon / Csontos öreg nő ez a szél / A tócsa ideges barom / A tenger nyugodt, elbeszél (Sárga füvek)

A sötét szoba sarkában zokog / egy tehetetlen, guggoló gyerek. / Sír, mint a cipő alatt a homok. / Vergődik, mint a nehéz tengerek. (Egy kisgyerek sír)

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: / azt mondják, hogy meghalok. / De annyi mindenfélét hall az ember, / hogy erre csak hallgatok. (Azt mondják)

Gondos gazdáim nincsenek, / nem les a parancsomra féreg. / Mint a halak s az istenek, / tengerben és egekben élek. (Már régesrég)

No, és a hajók! E daccal büszke győztesek, melyekkel József Attila nagy előszeretettel szövetkezett, s nem csak mint hajóinas:

Hahó, te gálya / Rohanj, mint égő üstökös az éjbe, / Győzelmesen rohanj / A nagy Igazság szűk kikötőjébe… (Az őrült hajótörött)

Kalapáló, hajórakó kedvet, / Meleg asszonyt, hálószőni is, / Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen, / Botor tengerének értelmet is adjak. (Komoly lett már)

Hát hol az a tenger, amelyik / Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót, / Mint ez a kormos és éhes tömeg / A lelkesedés karcsú suhanását… (Tüntetés)

Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni / a vizet meg a hajókat / Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak / Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint / komolyan elmegy a hullámok alatt / Azok meg csillognak, mint a pengék. (Nagy városokról beszélt a messzi vándor)

Sikáltam hajót, rántottam az ampát. / Okos urak közt játszottam a bambát. (Kész a leltár)

Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós. (Csak az olvassa…)

Ma már mindent tudunk József Attiláról. Azt is, amit ő nem tudott, mert benne élt önmagában, ahonnan, bármennyire jövőlátóként is, képtelen volt maradéktalanul kitekinteni.
Alkalomszülte „hajóinasokként”, a JA- centenárium évében, azért szegődtünk el a „József Attila” nevezetű óceánjáróra, hogy a fedélzetet felsikálva elmondhassuk, a költő szavaival:

Hajósinas koromban, nyáron, / a zörgő, vontató Tatáron, / egy szép napon munkátlanul, / mint aki örömöt tanul, // bámultam a Dunát, megáradt, / libegtetett leveles ágat, / úgy kanyarított sok fodort, / deszkát harapdált és sodort // olyan sok szép villogó dinnyét / a sárga ár, hogy el se hinnéd / és én se hinném el talán, / ha nem tenéked mondanám. // Piros almák is ringatóztak, / zöld paprikák bicegve úsztak, / most ez, majd az lett volna jó. / S állt és bólintott a hajó. (Flórának)

Ezek a verssorok már a sorspecsételő 1937-es évben születtek.
Mi hellyel-közzel csupán hozzádörgölőztünk a költő dicsfényéhez azáltal, hogy egy-egy versét „kiloptuk” az összesből, s magunkban felragyogtattuk, tengeri kóborlásaink bizonyságaképpen.
„Hajónaplónk” mondhatni: a „József Attila” óceánjáró árbocának tövében született.

(Folytatjuk egy hét múlva)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ