Önéletrajzi dokumentumregény

– Na, jó, ezt megbeszéltük – áll fel édesanyám. – Most pedig mosakodj meg, mert holnap reggel elmegyünk a Casa Cercualaba, hogy megröntgeneztessük a tüdődet.
– Rögtön, csak egyre tessék még felelni: kizárólag a pénz miatt nem kapok még egy utolsó esélyt sem!
– Hát… Nem kizárólag. Például azért sem, mert ismerlek, és szavakkal, ígéretekkel nekem már tele a padlásom.
Még sokáig, talán egy órát is érveltünk, vitatkoztunk egymással, s már majdnem feladtam, amikor anyám kezdett megpuhulni.
– Egye fene, vágj neki! Nem, helyesbítek: felőlem akár meg is próbálhatnád, de azt, ugye, tudod, hogy előbb felvételi vizsgát kell tenned.
– Tudom.
– Magyarból és matekből.
– Matekből is?
– Természetesen.
Elsápadtam.
– Akkor nekem végem van! Ebből tuti, hogy elvágnak.
– Kb, kivéve, ha nem…
– Puskázok?
– Igen, de miután te amúgy sem tudsz puskázni…
– Tudni éppen tudnék, csak mondjuk úgy, hogy szégyellek. Ebben az esetben azonban, igen, kivételesen megtenném, és már azt is tudom, kitől érdemes puskázni.
– Kitől?
– Varga Jóskától.
Egyértelmű. Nem voltunk ugyan osztálytársak, de állítólag elsőrangú matekos, emellett a barátom, ami szintén nem elhanyagolandó körülmény. Sovány, hosszú kezű, lábú fiú volt. Ott laktak tőlünk olyan 400 méterre. Mellettük tágas tér, ahol remekül lehetett futballozni, biciklizni. Engem legjobban a kerékpárja dobott fel. Volt ugyan Albinak is bicaja, de ahhoz rajta kívül senki sem nyúlhatott. Jóska megengedte, és előreláthatólag a puskázásban is segíteni fog. Jól sejtettem, ezt is megengedte – újságolta később édesanyám.
– Csodálatos! Eszerint tanulhatok tovább nappalin?
– Igen, utoljára még megpróbálhatod. Ismétlem: utoljára. De ha ígéreted ellenére sem iparkodsz legalább középszinten tanulni, esküszöm, örökre búcsút mondhatsz a sulinak.
– Iparkodni fogok, és… köszönöm – csókoltam homlokon anyámat.
Egy hónapot még dolgoztam, aztán kiléptem az üzemből, hogy legyen elég időm és energiám felkészülni a vizsgára.
Július. A vizsgateremben 32 tanuló ücsörgött. Minden padban egy, nehogy puskázhassanak egymástól. Ettől eltekintve mindenki ott foglalt helyet, ahol akart, így Jóska mögé ülhettem. Magyar. Semmi hézag! Másnap következett a matek, amiből természetesen egy kukkot sem értettem, nemhogy még meg is oldjam a feladatokat. Jóska segítségével azonban ez is simán lezajlott. 32 tanulóból én lettem a 16. Éljen! Nyolcadikos lettem, elvtársak!
– Gratulálok! – fogott kezet velem vizsga után Bende igazgató úr. – Te aztán szépen megleptél bennünket. Úgy kivágtad a rezet, mint a huszonegy. Jut eszembe, most hogy te is középiskolás vagy, érdemes lenne egy kicsit a fogaddal is törődnöd – mutatott a számra kedvesen, melyből két metszőfogam hiányzott.
Hála Albinak, aki egyszer annyira dühbe jött, hogy egy késsel megcélozta a torkomat. Még szerencse, hogy csukva volt a szám, így csak a fogaim szenvedtek csorbát némiképp.
Elképedve meredtem a békaszemű dirire. Érdekelt volna, milyen összefüggésben van a középiskola és fogsorom egymással, de hát illik-e egy tudós embertől ilyen csacsiságot kérdezni!

(Folytatjuk)