1937. február 20-án ismertem meg József Attilát, személyesen. Egyik volt egyetemi társam, Dániel Anna (ma Kerékgyártó Jánosné) lakásán. Anikó akkor édesanyjával, Dánielné Lengyel Laurával, az Írónővel a Dembinszky u. – úgy emlékszem -17. sz. alatt lakott. Általában hetente-kéthetente hívtak társaságot. Azon a szombaton (említett föl jegyzéseimből látom) csak néhányan voltunk. Rajtam kívül még egy lány, a neves orvos-pszichológus Révész Margit lánya, Dósai Margit; később unokasógornőm – Ferenczy Sándor felesége – lett. A férfiak nagyrészt Anikó baráti köréhez tartoztak: Deli Lajos mérnök, Elek András ügyvéd. Nagy Sándor (szintén az?), Pacséry Ágoston rendező (?) és grafológus, és Sándor Kálmán, szerkesztő, író. József Attilát ez utóbbi hozta magával – váratlanul -, hogy csináljam meg vele az egyik akkor – és még ma is -igen elterjedt pszichológiai vizsgálatot, a Rorschach-tesztet.
Az estének körülményeire jól emlékszem. A cigarettafüstös két szobára; a kisebbikben csak mi ketten ültünk József Attilával, hogy ne zavarjanak a vizsgálatnál. A nagyobbikban a többiek, hol hevesen, hol higgadtan vitatkoztak, főképp irodalomról.
József Attiláról akkor már tudtam, hogy nagy költő, és, noha nem volt bennem eleve kíváncsiságelfogultság a művészek vagy egyáltalán a neves emberek iránt, mégis talán – a versei miatt – nagyobb érdeklődéssel figyeltem rá, mint más, teljesen idegenre. „Versrajongó” voltam, mióta csak szót értettem.
Egész megjelenésében már az első rápillantásra is érezhető volt valami megkapó, egyéni, eredeti. (Rokonszenvet ébresztő?) Engem első látásra, külsőre, ösztönösen a magas, erős, medveszerű férfiak vonzottak. Ő éppen nem volt az. Oly sokan leírták már középmagas, nyurga, egyenes tartású termetét, az erősebben lejtő vállal, hosszú nyakát, a kidomborodó ádámcsutkával. Boltozatos, egyenletesen domború, magas homloka volt, fölötte dús, egy kicsit göndörén, mereven álló gesztenyeszín haja, szépen metszett álla, középen egy kis gödörrel. A szeme megindító: nagy dióbarna és diómetszésű, tűnődő, révedező, egy kicsit nyugtalan tekintettel. Két szeme közt szokatlanul erős redő. A hangja mély, férfias, meleg, nagyon szuggesztív.
Ezen az első estén nem sokat beszélgettünk. Csaknem az egész időt betöltötte a vizsgálat. Kezdetben szívesen, érdeklődéssel értelmezte a képeket, később egyre gyakrabban emelte rám egy kicsit álmos, fáradt szemhéja alól merengő tekintetét, egy-egy pillanatig fürkészve az arcomon nyugtatta. Én szó szerint írtam, ahogy kell, mindazt, amit mondott. A vizsgálatot nem tudtuk befejezni. Általában egy félóra-óra a tíz kép fölvételének ideje. Vele majdnem két óra alatt csak az ötödikig jutottunk. Rendkívül sok választ adott, rengeteg originális, sőt bizarr feleletet. A vizsgálat fárasztotta. A harmadik képnél azt mondta: „Most már csak a maga kedvéért csinálom.” Az ötödik végén én ajánlottam, hagyjuk abba. (Soha nem fejeztük be. Ez az anyag ma is megvan.) Eredménye megdöbbentett, tehetségéhez képest annyira szokatlan tüneteket is mutatott. Megjelenéséből, viselkedéséből, verseiből nem erre lehetett következtetni. Ezt az érzést lassanként enyhítette, majdnem elmosta bennem az, hogy legfeljebb teljes vizsgálatsorozatból mertem csak ítélni, de soha nem egy vizsgálat eredményéből, hát még egy félből? És az, ahogyan közvetlenül utána a verseit elmondta.
Az járta róla, hogy senki, semmilyen szavalóművész, színész nem tud úgy verset mondani, mint ő. Hogy hangjával, hangsúlyával elragadja az embert, varázslatba ejti. Igaz volt. A versek tartalma, igazsága volt elbűvölő? Formai szépsége? Szuggesztív ereje? A hang melegsége? Világosan, tisztán megértette a kifejezhetőt, s tudta érzékeltetni a kifejezhetetlent? A nagyszobában ültünk valamennyien, ő a díványon, középen, mi, többiek, mellette, körötte vele szemben (én oldalt). Nyolc-tíz versét mondta el, a Lidi nénémnek öccse itt… és a József Attila… címűekkel kezdte, lassan, komolyan, majdnem szomorúan. Mindnyájan némán ültünk – hosszan -, nem moccantunk akkor sem, amikor befejezte. Az utolsó az Óda volt. (Néhány nap múlva, a második találkozásunkkor azt mondta, hogy ezt a verset már az én kedvemért mondta el.)
Másnap vasárnap volt. Hétfőn, február 22-én délelőtt telefonhoz hívtak a Laboratóriumban. A telefon Szondi – a főnök – szobájában volt. Nem nagyon szerette munkatársai magánbeszélgetését. Kijött, hogy telefonhoz kérnek. Komoly, férfias hang jelentkezett a kagylóban: „Itt József Attila.” Nagyon fontos és sürgős ügyben akar velem beszélni.
Abban az időben már olyan rengeteg munkám volt – mint azóta is állandóan -, mint most is. Aznap estig egy perc szabad időm sem volt. Késő délutánig tartott az előre berendelt gyermekek vizsgálata, utána Románnéhoz, akkoriban ismert nevű grafológusnőhöz kellett mennem, hivatalos megbeszélésre. Este, vacsora után, még magántanítványomhoz, akinek francia nyelvleckéket adtam. Az ide-oda utazásokra többnyire szintén be volt szervezve valaki kísérő, ilyenkor éltem részben a „társaséletemet”. Hiába mondtam József Attilának, hogy nem érek rá, aznap délelőtt másodszor is fölhívott, hátha mégis szabaddá tudnám tenni magam. De nem tehettem.
Hasonló volt a helyzet kedden, 23-án. Előre betáblázva minden percem. Szakirodalom feldolgozása az igazgatóm számára, tanítványok, vizsgálatok, előre megbeszélt és pontosan beosztott időrendben.
Február 24-én, szerdán ismét a töméntelen munka: ambulancia, esetmegbeszélés, a beszédhibások intézetében másik megbeszélés. Mégis, amikor József Attila délelőtt megint fölhívott és annyira erősködött, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem hallgatom fontos mondandóját, már nem tudtam kitérni, s este fél nyolcra adtam neki találkozót. A Nagykörúton egy kávéházba ültünk be. Egy-két verset akart nekem megmutatni, akkor frissiben írta. Csaknem mindegyikben benne volt a nevem, sőt az egyikben a teljes vezeték- és keresztnév is. Rettenetes zavarba jöttem (nagyon erősen zárkózott vagyok), és kértem, a nevemet hagyja ki. Megígérte, és a családnevet aztán törölte is.
Kérdezte, örülök-e a verseknek? Persze, nagyon örültem. Szenvelgés lett volna nemet mondani. Mint általában minden lány, örültem én is az ifjúkorban oly könnyen megírt versbe szedett vallomásoknak is. Annak vettem, ami. Mosolyogtam rajtuk. József Attila versei nem mosolyt fakasztottak. Az életkora miatt? Versei irodalmi értéke miatt? Talán nem elsősorban. A komolyságuk miatt, ahogyan József Attila ezeket elmondta, és amilyen komolyan ő maga vette.
Talán ide tartozik az is, hogy az ilyenfajta, valóban magas művészettel megírt verseknél a későbbiekben sem éreztem, hogy személy szerint nekem szólnak. Irodalmi mű volt számomra, költészet. Főképp miután megjelent, nyilvánosságra került. Annyi emlék, élmény, régi és új keveredhet a versben. Éppen ezért, ha valaki – elég gyakran – tapintatlanul, vagy akár tapintatosan József Attila verseihez való kapcsolatomról érdeklődött, a legtermészetesebben kereken letagadtam, vagy – bizalmasabb barátaim esetében – kitértem a válasz elől. Eszembe sem jutott a kéziratot elkérni, annyira nem éreztem a magaménak.

*Forrás: Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól.  /A szerző lányneve: Kozmucza Flóra, a Flóra-versek ihletője/