Elmesélhetném, hogy majdnem vége volt.
Föld hátán sok kis folt, hamuvá perzseltek
egy főteret, vasrácsait a templomkertnek,
egy végtelen gyermekkort. Elsötétült a bolt,
de felhúzták a rólót valami ismeretlenek,
volt, van és lesz. Keserű kávét iszom,
olvasom az óriás fal zöldülő oldalát,
most itt élünk, így, folytatjuk odaát.

Szemem kérődzik, reggel van tehát,
sárban mosom a hiány kabátujját,
kötélen csüng a reggeli mise,
tüdőbeteg hóhér füstöl a padon.
Vagy mindez csak látomás? Eszembe jut,
hogy költői nap ez, egyedi alkalom.
Utolér ma a nagyvilág dallama,
Jőjjön már, sietek, főúreurópa!

Itt semmi rokonság, lehetnél nagyapa.
Ott állhatnál te is egyetlen rózsaszállal,
unokák asztalán – vagy egyebütt. Otthon.
Talán jobb így? Külön lélegzettel,
külön ajakkal, láb- és kézfejekkel,
bezsírozod a nyugdíjas ajtót,
leszáll a csend, kulcsrazárt gondözön
Befelé suttogsz egy furcsa égövön.

Hagysz-e valami illatot, ízeket?
Bennem éltél vagy lényegében sehol?
Lehet-e több, mint kopott esemény?
A gép tovább ír, az igásló abrakol,
míg csődöt nem mond az egész teremtés.
Holt nyelvek, eposzok, vallomás, feledés –
mi köt még bogra, mi szakít darabokra és
mi tévelyít tovább a szűk ösvényeken?

2014. április 11.