A buszra várók azt tárgyalják, hogy mostanában mintha túl sok lenne a temetés.
– Most például éppen Miki urat temették, aki Münchenből jött haza a fényes, drága autójával, nem látszott rajta, hogy meg fog halni.
– Azon nem látszott semmi. Csak az a sok arany, ami a nyakában lógott, s a csuklóján fityegett…
– Mindig tele volt arannyal az az ember…
– Tele. És a karóráját is örökké fitogtatta, hogy neki milyen drága karórái vannak…
– Az semmi! Még az egészségével is dicsekedett, hogy neki milyen jó, német egészsége van…
– Én meg is kérdeztem az egyik barátjától, mibe halt meg Miki úr. Erre a barátja egy régi viccet sütött el szinte kacagva, legalábbis kajánul, mondván, hogy abban a kockás nadrágjában halt meg, amiben haza szokott jönni.
– Nincs ma egy csöppnyi tisztesség, vagy együttérzés az emberekben, a halált sem veszik komolyan, pedig ha van valami, ami nem vicc, az éppen a halál…

– Mondhatok én is valamit?–kérdezte egy tizenéves fiatal, aki eddig a mobilját pöcögtette.
– Miért ne mondhatnál?–válaszolta valaki.
– Én azt mondom, hogy a halál a legnagyobb vicc, ami az emberrel történhet. Mi, fiatalok, nem is vesszük tragédiának, ha meghalunk, hát meghalunk. És akkor mi van? A faterom temetését én intéztem. Mikor a fiókjában találtam egy színes csíkos zoknit, támadt egy ötletem. Megkértem az egyik intézőt, hogy a fateromat ebben a csíkos zokniban temessék el. Erről nem szóltam másnak, hallgattam vele. Mikor a kiásott gödörnél álltunk, s jött volna a szomorúság és a nagy sírhatnék, arra gondoltam, hogy feltámadáskor ha meglát engem az öreg, szétröhögi az agyát, hogy ez a kölyök…

Forrás: Feriforma