Ami al­kotói pályája végén a líri­kus Arany János­ban pusz­ta feltéte­lezésként merült fel, az az első világháború nyomán új állam­határok közé került ma­gyarság költői esetében súlyos di­lemmákkal járó valósággá vált hir­te­len: a hazához fűződő „ezer szál” vága­tott el számuk­ra tény­le­ge­sen, s ebből követ­kezően az iro­da­lom művelői is fel­old­ha­tat­lan kérdések elé kerültek, hogy tud­ni­il­lik ha­za­vesztés után vállal­hat­ja-e még a dalt, kit a bölcső – az idős líri­kust idézve – „ma­gyarrá rin­ga­tott”?

A nem­ze­ti klasszi­ciz­must ki­tel­jesítő költő, mon­dot­tam, ezt a kérdést feltéte­les módban ve­tet­te fel, s ekként von­ta le a maga számára a követ­kez­tetést is: „pusz­ta el­vont ideállal / inkább nem is dal­lanék.” (Koz­mo­po­li­ta költészet) Esze­rint tehát, ha hi­te­le­sen kíván szólni ma­gyar költő a nem­zet­hez s a hazához fűződő kap­cso­latáról, ezt csak­is mély szel­le­mi és lel­ki kötődések bir­tokában te­he­ti.
Néhány évti­zed múltán, történel­mi for­du­la­to­kat és össze­omlást követően aztán az anya­nem­zettől el­csa­tolt Erdély költőzse­ni­je, Dsi­da Jenő va­la­miként mégis egy „el­vont ideál” jegyében al­ko­tott, ki­mon­dot­tan is az egye­te­mest ke­res­te sokáig, úgy­mond csábítot­ta „min­den ide­gen bozót, / min­den sze­rel­met buj­tató li­get”, il­let­ve azt val­lot­ta, hogy keze „gyümölcsöt min­den fáról sze­dett”, s hogy „min­den fajták lel­ke” fürdet­te őt. Aki lírája középpontjába magát az em­bert állítot­ta, az egye­te­mes értékek­re és a hu­ma­niz­mus­ra han­gol­ta líráját, an­nak adott pon­ton mond­hat­ni várat­lan for­du­lat állt be költői ori­entációjában az­zal, hogy ki­je­len­tet­te: „most azt mon­dom: ma­gyar!”. Dsi­da – ahogy maga írta – „sok tévelygés és sok ka­nyar után”, egy belső pa­rancs nyomán meg­hoz­ta személyes döntését, mondván: „Da­lol­hat bárki édes sza­va­kat / és búghat lágyan, mint a le­he­let / s bízvást nyu­god­ha­tik, hol várja pad, / s ha ked­ve támad, bárhová me­het, / de nékem nem sza­bad, / de nékem nem le­het.” (Psal­mus Hun­ga­ri­cus) A nem­zet meg­tartásának szem­pont­ja és pa­ran­csa kerül előtérbe esetében az 1930-as évek közepén.
Arany János köve­tendő költői irány­nak te­kin­tet­te azt, amit úgy fo­gal­ma­zott meg, hogy „költő az le­gyen, mi népe”, Dsi­da pe­dig pályája különle­ges pil­la­natában s mint egy nem­ze­ti ki­sebbség tag­ja köte­lez­te el magát ki­mon­dot­tan is „fajtája” mel­lett, s val­lomást tett, mondván: „ő a rögeszmém, végső szen­vedélyem, / ráfonódom, raj­ta kúszom / fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.”
Amit a ha­za­vesztés után a két világháború közötti polgári világban ki­mond­ha­tott a ki­sebbségivé vált ma­gyar költő a ma­gyarságot il­lető kérdésben, azt a máso­dik világháború utáni kom­mu­nis­ta ha­ta­lomátvételt követően már nem te­het­te meg. Ek­kor, a kom­mu­nis­ta kultúrpo­li­ti­ka vi­szo­nyai között, aki hazájának ne­vez­te azt az országot, amely­ben élt, képmu­tatásból vagy eltéve­lyedésből te­het­te ezt, lévén, hogy a nem­ze­ti kérdést meg­ha­la­dott­nak, sőt, üldözendőnek ítélte a rend­szer, s a ha­za­fiság he­lyett úgy­mond ajánla­tos volt a nem­zetköziségre ten­ni… Így hát az együtt élő nem­ze­tiségi­nek mon­dott alatt­való valójában – Tom­pa Lászlót pa­ra­frazálva – mos­tohának tart­hat­ta honát. Ki­mon­dot­tan eset­leg a szülőföldet idézhet­te meg, il­let­ve an­nak szel­le­mi-kul­turális örökségét, csak­hogy ezt sem a maga tel­jességében, csak­is a ko­ra­be­li kultúrpro­pa­gan­da által ha­ladónak minősített ha­gyományo­kat, il­let­ve egy ki­sajátított és el­ide­genített tájékot.
A dog­ma­tiz­mus és pro­let­kult évei után a romániai ma­gyar líra megújítóinak nem­zedékei az 1950–60-as évek for­dulójától, il­let­ve az 1960-as évek közepétől emi­att is el­vont ideálok, az eszményi­nek te­kin­tett sza­badság és egye­te­messég jegyében al­kot­tak, il­let­ve a haza fo­galmának csak bi­zo­nyos öve­ze­te­it, részje­lentéseit bont­hatták ki ver­se­ik­ben. Leg­jobb­ja­ik, együtt az utánuk jövő fi­a­ta­lok­kal, éltették a „nem me­nekülhetsz” érzését, s iga­zod­tak a „haza, a ma­gas­ban” elvéhez, akár egy könyv vagy egy vers utolsó sora is je­lent­het­te számuk­ra a hazát… S – nyilván – a ma­gyar nyelv. Hi­szen, mondják, az írónak a nyelv a hazája.
A rend­szerváltás után sincs ez másként, egy kettésza­kadt, il­let­ve meg­osz­tott iro­da­lom vi­szo­nyai között ma­gyar költőnek hűséggel és hi­te­le­sen szólnia nem le­het könnyű éppen a leg­természe­te­sebb dol­gokról. Arról például, hogy mi le­gyen, ki költő?

Forrás: www.3szek.ro